Valamiből a legjobbat

Az amerikai embert úgy nevelik, hogy valamiben a legjobb akarjon lenni. Szinte mindegy, hogy társadalmilag, anyagilag fontos dologról van-e szó: favágásról vagy súlyemelésről, esetleg csupán ceruzahegyezésről... Neki az a fontos, hogy megmutathassa: valamiben ő a legjobb.

Nem kellene annyira lenéznünk a bunkónak tartott amerikait, egyrészt, mert ő tudja, a saját fejével mit és hogyan gondol, másrészt pedig igazán nem ártana már nekünk is megmutatnunk, hogy valamiben a legjobbak vagyunk. Mert, ugye, egykor a becsületesnek tartott székelyről azt mondták: szava annyit ér, mintha szerződésben lenne leírva. Ehhez képest egy részünk valamelyik idegen országban henceg a magyarságával, más részünk sunyi, fukar meg – mondjuk ki nyíltan, mert igaz – lopós lett... Vasárnapi keresztény, buzgón imádkozó és adományt tevő – persze könnyű megtenni, ha a pénzt a minibálbérért dolgozó alkalmazottakon hajtja ki, vagy a közpénzen megvalósított beruházások visszaosztós rendszerében csípi meg. Azt beszélik, megyénkben történt tavaly, hogy bizonyos versenytárgyalás (aki nem tud magyarul, annak: licit, különben latin eredetű a szó) árajánlatainak borítékbontásakor kiderült, egyik vállalkozó azt az összeget (eurót, a lej nem elég elegáns), amivel valakit meg kellett volna kennie, a leadásra hozott borítékban felejtette...

Szóval megkopott minden, amitől, amiről híresek, valamiben a legjobbak lennénk. Már a humorunkkal is baj van, régóta hamisítják Pesten a székely viccet. Aki meg idehaza műveli a humort, az jórészt magát szeretné eladni, kevés, de tisztelni való kivétellel. Vagyis szerepel vele, akár az a szerző, aki könyvbemutatóján szépirodalomnak tartandó írásműveiből felolvasva nem tett mást, mint hogy minden második-harmadik mondatába belevegyített egy-egy csíkszépvízi trágár szót, kifejezést, amit nem is tudom, melyik kiadó könyvben megjelentetett... Szóval erről a humorról sem leszünk híresek.

Tehát a kérdés: miben lehetünk a legjobbak? És mi az, amiben ha a legjobbak leszünk, nem csupán annyit érünk vele, mint például az egy helyben ugrálás világrekordjával, hanem még hasznunkra is lehet?

Széles a pászma. Feltalálhatnánk új energiaforrásokat, fejleszthetnénk közösségeinket, amíg eljutunk legalább arra a szintre, ami két-háromszáz éve létezett, illetve kalákázhatnánk, jobban figyelhetnénk egymásra, hogy ne legyen annyi magányos, megkeseredett ember, lelki sérült. Visszaadhatnánk végre mindazt, amit a negyvenes évek végén erőszakkal elvettek (erdő, föld, ingatlan, gyár, műhely, munkaeszköz stb.), mert a mai napig sem került vissza az egykori tulajdonosok nevére minden. Feltalálhatnánk hatékonyabb megoldásokat a termelésben. Összeszedhetnénk végre azt a sok szemetet, amit az elmúlt 22 évben szétterítettünk magunk körül, annyira, hogy már a mezőn, az erdőben is más szemetébe ülünk bele. Megtaníthatnánk a gyermekeket, hogy a legnagyobb érték az élet, és az emberi élet célja nem az, hogy mások miatt szenvedjünk, nyomorogjunk.

Ettől a nemzedéktől az lenne a legnagyobb teljesítmény, ha visszalépne a nagyszülők idejének viszonyaihoz, és legalább megpróbálná eltüntetni azt a hatalmas különbséget, ami nálunk alig két évtized alatt bekövetkezett.

Miről is lenne szó? Például, hogy a kolbász húsból és zsírból legyen megint, ne ízfokozóból, füstaromából, bőrből meg iparilag előállított adalékanyagból. Mert, mint látjuk, az olyan kolbász tényleg nem alkalmas arra, hogy kerítést fonjanak belőle. Szóval... legalább a kolbászt!