Török, Gálfi és Horváth mit vétett?

Valami nincs rendben nálunk. Valami nagyon nincs rendben. Az nincs rendben, hogy mondvacsinált okokkal be lehet tiltani egy menetelést, egy békés tiltakozó megmozdulást. És az sincs rendben, hogy ezért a vásárhelyieket büntetik. Mert gondolkodjunk – mi volt előbb? A székely vértanúk, vagy a székely szabadság napja? Előbbi 161 éve, utóbbi kettő. Mert a székely szabadság napja a marosvásárhelyi székely vértanúk kivégzésének emlékére meg helyszínén született. Kvázi.

Hosszú évtizedeken keresztül Vásárhelyen – a Székelyföld fővárosának is mondták! – nem emlékezhettek az emberek 1854. március 10-re. Török János, Gálfi Mihály és Horváth Károly postaréti kivégzésére. Aztán eljött a fordulat... és utána sem emlékeztek. Ugyanis a magukat a magyarság érdekvédelmi szervezetének nevezők Vásárhelyen nem tartották fontosnak emlékezni a vértanúkra. Olyat is hallottam a román parlamentben magát magyarnak tartó embertől, hogy nem is annyira fontos rájuk emlékezni, fontosabb a pesti ’48-as forradalom kitörésének emléke. A magyarság olyan parlamenti képviselője mondta ezt, aki itt született, a vértanúk városában. Neki... lehet, hogy az. Nekünk ez a fontosabb. Minden évben öt nappal a kivégzés évfordulója után, 15-én felhágtak a vértanúk sírjára, lobogót lengettek, jelszavakat és észt osztottak, közben meg eszükbe sem jutott, hogy vértanúk sírján, emlékén tapodnak. De attól még így volt. Aztán pár éve megtört a jég. Nem a hivatásos érdekvédelmi szervezet, egy másik jött rá, hogy Vásárhelyen illik, kell emlékezni a székely vértanúkra. És emlékeztek. Úgy tűnt, a dolgok a helyükre kerültek. Tavaly, a 160. évfordulón még inkább úgy tűnt. Március 10-ét kinevezték a székely szabadság napjának. És ezzel minden nagyon rendben volt. Az idén jött a hideg zuhany. Nem lesz emlékezés, ha menetelés nem lehet. Miért kavarják a dolgokat? Miért büntetik a becsületes vásárhelyieket, akik igenis szoktak és szeretnének emlékezni a vértanúikra? Mert azok az övéik, immár elválaszthatatlanul, még akkor is, ha Bágyon, Martonoson vagy épp Teleken születtek. Halálukkal, áldozatukkal lettek vásárhelyiekké. Na meg úgy is, hogy Török János a Kollégium tanáraként itt oktatta a magyar ifjakat.

Félreértés ne essék – fontosnak tartom a székely szabadság napját. De vásárhelyiként legalább annyira fontosnak a vértanúkra való emlékezést. A két dolog nem ugyanaz, ezért nem is volna szabad összemosni. És ezt a nem-vásárhelyiek nehezen értik. Az olyan nem-vásárhelyiek, akiknek az ősei nem tagadták meg, hogy a vértanúk elemésztésére meszet adjanak, az olyan nem-vásárhelyiek, akiknek az ősei nem vittek titokban, életük, szabadságuk kockáztatásával virágot vesztőhelyre a kivégzés után még évekig. Azzal sem érthetek egyet, hogy „egyenként bárki elmehet egy szál virággal meg gyertyával az emlékműhöz március 10-én” – reggeltől estig –, mert ’89 előtt is halottak napján elmentek a vásárhelyiek, volt olyan, hogy tízen-tizenöten, sőt ötvenen is ott voltak. November elsején! A világításról hazafelé menet. Nem március 10-én! Persze igaz, elmehet bárki. De miért nem lehet hivatalosan, szervezetten, tömegesen emlékezni? Már nem is annyira fontos, mint 2014-ben volt?

Nézem a beszterceieket és irigylem őket. Február 24-én elmentek a szász-evangélikus temető katolikus részében levő emlékművükhöz. A történelmi egyházak lelkészeivel, annyi magyarral – öreggel, fiatallal – amennyi épp van a városban, hogy emlékezzenek a 413 évvel ezelőtti tragédiára. Arra, hogy 1602. február 24-én Básta generális zsoldosai lemészároltak több száz székely-magyar besztercei várvédőt. Emlékeztek és fogták egymás kezét. Nekik lehet.