Tormát a tormába!

Javaslom, hogy mindenki vizsgálja felül a tormával kapcsolatos nézetét. Ellenőrizze eddigi ismereteit. Descartes szavaival: kételkedjen, hogy megismerhesse az igazságot. Mindeddig úgy tudtam, hogy a torma kitűnő tartósítószer. És ezt nem az ujjamból szoptam. Más sem. A savanyú káposztába, a télire eltett uborkához, paradicsompaprikához nagyszüleim mindig tormát használtak. Volt akkor elég. Úgy is mondták, ha valaminek alig volt ára: olcsóbb a tormánál.
Mára megváltozott a helyzet. Hogy valami történt, ez abból is kitűnik, hogy például felment az ára. Utoljára nyolc lejért láttam kilóját egy üzletben. Drágább az üzemanyag literénél, több mint két dollár.
Ezért javaslom, hogy mindenki vizsgálja felül a tormával kapcsolatos nézetét. Ellenőrizze eddigi ismereteit. Descartes szavaival: kételkedjen, hogy megismerhesse az igazságot. Ne vegye örök érvényűnek a tormába vetett hitét. Ha volt olyan egyáltalán. Mert, mint ahogy olyan sok mindenre mondjuk, ma már a torma sem a régi. Mint minőség. Nem filozófiai értelemben, hanem gyakorlatilag.

A múltkoriban, amikor azt hallottam, hogy valami influenzavírus tombol, én is a tormában reménykedtem. Bedugult orrom miatt tormát reszeltem, bőven könnyezve, és eszegettem is, almával összekeverve. Mert a korábbi, üzletben vásárolt reszelt tormának semmi hatását nem éreztem. Aztán véletlenül tekintetem a kis üveg tetejére tévedt, és részben megnyugodva rájöttem: az én tormámnak, a boltinak lejárt a szavatossági ideje. Én eddig észre sem vettem, hogy volt neki olyan. Hogy csak bizonyos ideig torma az a torma. Bezzeg a friss tormám beváltotta a hozzá fűzött reményemet! Ha már előkerült a kis üveg, amit különben a hűtőszekrényben tartogattam, elkezdtem böngészni a parányi betűket. És arra jöttem rá, hogy hosszú ideje becsapnak engem a bolti tormával. Egyrészt azért, mert a mennyiségnek csupán hatvan százaléka torma. A többi víz, cukor, konyhasó, növényi olajok (tudtommal állati olaj nem létezik, azt zsírnak titulálja a székely is), meg savanyúságot szabályzó citromsav. Érdekes, elmélkedtem, mennyi hiábavalóságra képes az ember! Cukrot tesz valamibe, hogy édesebb legyen, na, hát a tormára esetleg ráfér, aztán citromsavat kever hozzá, hogy mégse legyen édes! Persze hamar rájön az emberfia, hogy mi a dolog titka: meg kell valamivel tölteni azt a kis üvegecskét is. Ha már tormával nem lehetett… És van ebben a keverékben még tartósítószer is, nátrium-metabiszulfit. Ez már döfi! Mi mindent meg nem tesznek, csak hogy az a kis torma megfelelő körülmények közé kerüljön! Már-már kezdett abbéli mérgem is elpárologni, hogy miért neveznek valamit tormának, ha csak hatvan százaléka torma. Mint ahogy csirkepárizsinak magasztalják azt a kotyvalékot is, amiről ugyancsak apró betűk elárulják: negyven százaléka hús, a többi kukoricakeményítő, szója meg miegymás. Amit én azóta nem is eszek meg párizsi gyanánt. Azon kezdtem gondolkodni, hogy nagyanyám paradicsompaprikája, nagyapám ropogós ecetes uborkája mégis miért éppen tormával volt tartósítva. Milyen naiv volt a nagyszülők nemzedéke, még azt sem tudták, hogy a tormát is tartósítani kell! Ejnye, vajon mi a szösz miatt állott el mégis az a finom uborka akár évekig?

Nem jó gondolkodásmódra vall, ha csak piszkálgatjuk a dolgokat, így hát én is azon töprengtem, szinte akaratlanul is, hogy mivel lenne jó tartósítani a tormát. Nem hiszek én ebben a hókuszpókuszban, amit a bolti reszelt tormával elművelnek. Egyetlen ötletem van: tormát kell tenni a tormába. Addig kell rakni bele, amíg teljesen torma lesz a torma, nem csupán hatvan százalékban. Mert a címkéjén nem az áll, hogy tormás izémizé, hanem: reszelt torma. Így adják el nekünk… Tehát: tormát a tormába, minél többet!