Tíz perce szóltak a harangok

Június negyedike délután; kiállok a vásárhelyi Kosárdomb alatti toronyház tízedik emeleti teraszára, belebámulok a sötét, esőígérettől terhes felhőkkel fodrozott égbe, a morgósan fenyegető fellegekbe, amelyek alatt a város alussza fáradtságát; csak a mentők szirénája sikolt vissza hangosan a panellek sikátorai között, amúgy minden csendes és lagymatag, leeresztett redönyök mögött sunnyog a pislákoló élet, fekete csókarajok feleselnek disszonánsan a sikító mentőknek, aztán fél hatkor, pontban fél hatkor megkondul egy harang. Mélyen, gyászosan kondul, zúgása végighömpölyög a zöldellő hársak-, platánok-, nyárfák-tarkította házsorok fölött, felkapaszkodik a városkörüli dombokra, ahol szórványosan fenyők ágaskodnak a piszkosszínű ég felé, függeszkedik a harangszó a végtelenbe, kapaszkodna följebb is, de nem tud, nincs fogódzója; aztán megszólal a másik, aztán a harmadik, a sokadik, s már azt találgatom, melyik, honnan, mely templomnak a tornyából jön; a vártemplomét felismerem erőteljes, vaskos kálomista színéről, s mögüle kibúvik a plébánia vékonyabb, ficsúrosabban szaporább kolompolása, ami belekap a barátokénak elárvult, templomavesztett kondulásába, legalábbis úgy vélem kihámozni, hogy a ferenceseké az a fürgébb, s valahonnan felzendül a Gecse utcai kistemplom komolyan-komor válasza; és már szól minden harang a városban, minden olyan, amely alatt magyarul dícsérik az Urat, hömpölyög a harangszó a város fölött megállíthatatlanul, visszavonhatatlanul és fenyegtő békességgel; nem hallom, csak vélem hallani a Nyárád menti, Küküllő menti, székely-mezőségi, Maros menti kis templomok harangjainak hangját, inkább tudom, mint érzékelem, hogy ebben az egész nagy kongásban ott vannak ők is, pápisták és újhitűek együtt, egyben, és ott van ez az egész Tündérkert, ahol fél hatkor megszólnak a harangok, mert június negyedike van; elmúlt már az óra, el annak a kilencven évvel ezelőtti átkozott tollvonásnak az ideje, már egy órával ezelőtt; aztán eszmélek – nem a mostani, országszerinti időszámítás alapján húzták meg a harangok köteleit, hanem az akkori szerint; tőlünk kissé nyugatabbra most van fél öt és akkor, kilencven évvel ezelőtt nálunk is fél öt volt; nincsen itt semmi tévedés – a mostani fél hat tulajdonképpen az akkori fél öt és ami fél ötkor történt, arra fél ötkor ildomos emlékezni; kilencven évvel ezelőtt egész Erdélyben fél öt volt; és itt is, meg odaát is szóltak a harangok gyászosan, lemondóan és mégis reményt vivően – mert ahol a harang szól, ott még él a remény, s az csak akkor huny ki végleg, ha már a harangok sem szólalnak meg; amit az államplgársági törvény majd lehetővé tesz jövőtől, azt megtették most a harangok – egyszerre szóltak mindenütt, fittyet hányva a greenwichi időzónákra. És ez így van jól.