Székely, szabadság

Ebben a csodálatos, hegyes-völgyes, tengeri kijárattal is rendelkező, drága – és állítólag szabad – országban, amelyben élünk, valahogy ismét elkezdett a történelem kereke visszafelé pörögni. Hisz akkora a szabadság ebben az országban, hogy lám, mindenki meg szeretné szabni a székelyeknek, hogy mit csináljanak, s legfőképpen: mit ne. Marosvásárhely polgármestere, Dorin Florea nem akart „székely Majdant”, ezért minden eszközzel azon is volt, hogy akadályokat gördítsen a március 10-ei megemlékező ünnepséget követő felvonulás útjába, majd miután ezt mégsem tudta teljesen megakadályozni, sommásan kijelentette: a székelyek szerinte üljenek otthon. A város helyi rendőrségének parancsnoka, Valentin Bretfelean szakmai helyett politikai nyilatkozatokkal hergeli a kedélyeket, például szerinte a székelyeknek nincs is mi ellen tiltakozniuk, hisz a régiósítás tervét elvetették, ezért nem indokolt a felvonulás. Mert egy rendőrtiszt (vagy polgármester) dolga eldönteni, hogy országának polgárai, legyenek azok székelyek vagy sem, mi iránt érezhetnek elégedetlenséget, mi ellen emelhetik fel hangjukat és mi ellen nem – mintha újra 1989-et írnánk.

Ez lehetett a benyomása Tánczos Barna RMDSZ-szenátornak is a Digi 24 élő adásában, amikor a volt elnöki tanácsossal, Adriana Săftoiuval volt kénytelen parttalan vitába bonyolódni a marosvásárhelyi orvosi egyetemen elképzelt magyar főtanszék, s általában Székelyföld önrendelkezése ügyében. A drága (ex)tanácsos asszony szerint sokkal jobb volt akkor, az ő idejében, amikor Marosvásárhelyen középiskolába járt, s nem voltak olyan szeparációs törekvések, mint most: ez persze az az időszak volt, amikor a csíkszeredai gimnáziumban is mindössze egyetlen szakon, a biológia-kémián zajlott csak már magyarul az oktatás, s az is valószínűleg csak azért, hogy az akkor még magyarul is zajló marosvásárhelyi orvosképzéshez biztosítsa a diákutánpótlást. Săftoiu eszmefuttatása olyannyira jellemző volt a Ceaușescu-érára, hogy Tánczos Barna is élő adásban meg kellett ezt jegyezze. Valójában egyes jelenkori diskurzusok elmaradottabb gondolkodásmódot tükröznek, mint a kommunizmusban kialakult status quo: miközben még Ceaușescu is belátta a magyar nyelvű orvosképzés szükségességét, épp a MOGYE mostani rektora, Leonard Azamfirei dörgölte az orrunk alá nemrég, hogy szerinte a szakmában nincsen helye a magyar nyelvnek, elég, ha azt otthon és a könyvtárban használjuk.

Csoda-e, ha újabban a saját létét veszélyben érző székelység „radikalizálódásáról” lehet beszélni? El lehet-e ítélni mindezek tükrében azt a polgárt, aki úgy érzi, kulturális-nemzeti értelemben (is) egyre nyomasztóbb a helyzete, s még azt sem engedik meg neki, hogy búját-baját egy rendes tüntetésen, tiltakozó megmozduláson az utcán világgá kiáltsa? Ha a járdára szorítják vissza az utcai megmozdulást is? El lehet ítélni, meg lehet-e szólni az akasztott embert azért, mert kapálózik?

A székely azért szerencsére akaratos, makacs nép: ha nem engedték meg neki az utcai felvonulást, a járdán vonult, de vonult. A március 10-ei marosvásárhelyi események számomra erről szóltak: nem a vármegyés balhézásról, a jobbikos kampányolásról, a szervezők pánikhangulatáról, hanem arról a több ezer egyszerű székely polgárról, köztük – s ez nagyon fontos – sok marosvásárhelyi székely-magyar emberről, akik büszkén, mosollyal az arcukon, boldogan hurcolták keresztül a városon a kétszázötven méteres székely lobogót. Nem a balhézásért, nem kisebb adókért, több szociális juttatásért, nem a megélhetésért: egyszerűen az életért, azért, hogy a székely-magyar ember Székelyföldön, benne Marosvásárhelyen továbbra is otthon érezze magát. Hogy gyerekeink, unokáink is elmondhassák majd a Színház téren vagy Bernády Kultúrpalotája előtt: itthon vagyunk, s itthon is maradunk.