Szanyi Tibor, az européer

Szanyi Tibor magyar szocialista „a szeretet jegyében” románul is köszönteni akarta Gyulán a magyar polgári kormány mellett kiálló demonstráció részvevőit, köztük néhány Nagyváradról és Nagyszalontáról érkezett honfitársunkat. Majd később egy interjúban azzal indokolt, hogy szándéka természetes volt, mert hiszen a tüntetésen Romániából érkezettek is voltak, román szavak is elhangzottak ott aznap. Ő ugyan egy európai kitekintésű ember, de amióta mindenféle jöttment magyar állampolgárságot kap, azóta már csúfan néznek rá nyugaton, ha felmutatja a magyar útlevelét. Márpedig régen ez nem így volt. S ezt még megtoldotta azzal is, hogy szerinte a román állampolgárok nyilvánvalóan románok, még akkor is, ha magyar az anyanyelvük. Zavaros okfejtésével még a saját párttársait is mentegetőzésre késztette.

Azt is mondhatnám ennyi európaiság láttán, hogy éljen Szanyi Tibor, az européer! Szanyi, az úriember! Aki az európai Gyulán románul akarta köszönteni az erdélyi magyarokat. Aki nagyon is tudta, hogy nem románok azok, hanem magyarok, akik ma már jórészt magyar állampolgárok is. Mert ne gondolják, hogy Szanyi nem tudta, hogy mit beszél! Tudta akkor is, amikor Ázsiát emlegetett, és az ezer évről megfeledkezett. Ott akart sérteni, ahol tudta, hogy fáj!  Mert Szanyi Tibor is tud annyit, hogy kik vagyunk. Pontosabban hogy az erdélyi magyarok azok magyarok. Ennyit még Szanyi Tibor szellemi képességeiről is fel lehet tételezni! S ha tévednék ebben, akkor itt és most rögtön elnézést is kérek. Azzal a megjegyzéssel persze, hogy jóhiszemű vagyok, mert hozzáfűzhetném azt is, ha hallgatna, még rendes embernek is tűnhetne. Pláne ha a nyakkendő rajta van! Mert a felesége szerint a székelyt is onnan lehet megismerni a pajtában, hogy kalap van rajta...

Egy kicsit elkalandozva a „köszöntéstől”, még azt is mondhatnám, szerencse, hogy Szanyi pár héttel előbb bocsánatot is kért Mesterházyval együtt. Mert kért, ugye? Egyébként lenne itt békeharc olyan, hogy kő kövön nem marad! Mert Szanyi kapitány később a Hit Gyülekezete televíziójában csak belemelegedett. Szelíden magyarázgatta, mint Karinthy rosszcsontja, a bizonyítványát, s aztán kivágta, hogy mi, határon túliak a szocik bocsánatkérése ellenére se szóljunk bele a magyar belpolitikába. Mert például a Heves megyeieknek is rosszul esne, ha a szabolcsiak mondanák meg, hogy mit tegyenek.

Ugye, ugye? Nem ártana, ha Szanyi Tibor már egyszer a pártja nevében az egész magyar nemzettől is bocsánatot kérne. Mondjuk Göncz Kingáért, Tabajdi Csabáért, Gyurcsány Ferencért. Meg a hasonszőrűekért. S ha már itt tartunk, meg ne feledkezzünk róla, hátha a Heves megyeiek nevében fölszólítaná Paul Lendvait is, hogy ne kontárkodjon bele Bécsből Magyarország belügyeibe. Ne mocskolja, ne fasisztázza le az egész magyar népet! Köztük engem is. S hogy ne csak a román nyelvet gyakorolja Szanyi, fölkérhetné osztrák barátait is, akik ugyancsak beleszóltak a magyar belpolitikába, hogy tiszteljenek egy kicsit minket! Az írónak mondott Elfriede Jelinekre és a filmrendező Michael Hanekére meg a többiekre gondolok, akik külön-külön feddték meg a kultúráért is felelős magyar minisztert, mint egy nekik alárendelt paprikajancsit. Pesttől nincs olyan messzire Bécs, mint mondjuk Washington! Az osztrákok lehetnének szerényebbek és udvariasabbak velünk. Erről talán ennyit.

Amit még meg kell említenem, Szanyi Tibor szándékán felháborodtak a szalontai és váradi magyarok is. De fölháborodhattak volna a sződemeteriek, érsemjéniek  is! Azon a címen, hogy Ady és Arany, Kölcsey és Kazinczy népét ne románozza le senki! És ebben igazuk is van. A kérdés csak az – erről tán megfeledkeztek a partiumi testvéreink is –, hogy Szanyi, aki mint a többnyelvű bocsánatkérési szándékából is látható: egy született européer, vajon ismeri-e, s ha igen, vállalja-e Aranyt vagy Adyt? Tudja-e, hol van Sződemeter? Érsemjén? Mucsa?! Széphalomról már nem is beszélek...