Román példamutatás

Beláthatatlanul nagy dolog történt vasárnap! Sokan valószínűleg nem is értik, nem is gondolják, hogy mekkora. Tán maga a megválasztott elnök, Klaus Johannis sem.

Bekövetkezett az, amiről azt hittük, hogy ebben az országban lehetetlen. Megkockáztatom, nem az az igazán nagy dolog, hogy egy német ajkút választottunk Románia élére, hanem az, hogy a hazudozás, a korrupció, a simlizés, a csalás és a műveletlenség vereséget szenvedett. Sokak szemében ugyanis Ponta ezeket mind megjelenítette. Ezt sikerült vasárnap legyőzni azáltal, hogy Johannisra szavazott az ország nagyobbik része.

Olyan dolog ez, ami fáj vagy nem, de a mi közösségünkön belül még várat magára. A román jobboldal, Johannis és csapata példát mutatott abból, hogy miként kell nacionalista, nemzeti érzelmek túlfűtöttségétől mentes kampányt csinálni. A román nép példát mutatott abból, hogy miként kell nemet mondani az „incult” arroganciára.

A „szász” pedig hihetetlen lehetőséget kapott arra, hogy mindannak a szennynek, ami az 1989-es „rendszerváltás” után a román politikát jellemezte, véget vessen. Lehetőséget arra, hogy új kontextusba helyezzen minden olyan politikai fogalmat, amiről eddig azt hittük, hogy megmásíthatatlan. Az első ilyen kérdést, amit már a puszta megválasztásával igyekszik megválaszolni a hazai társadalom: ki a román? S azt már tudjuk, hogy az aktív lakosság majdnem 55 százaléka azt mondta: nem feltétlenül az, aki ortodox és „regáti”.

Elindult egy folyamat, ami a román társadalmon belül, mondjuk úgy, hogy a regionális identitásnak is elfogadottságot adhat. S ennek a folyamatnak az elején – ha a választott politikusaink nyilatkozatait nézzük – mi magyarok nem állunk a jó oldalon. Pedig ha ez a választás a román politikában egy új kezdetet jelent, akkor az erdélyi magyar közélet számára is azzá válhat. Márpedig ha azt nem akarjuk, hogy a magyar emberek rövid időn belül jobban bízzanak egyik-másik román politikusban, pártban, mint a sajátjainkban, akkor itt az idő kicsit elcsendesedni, megvizsgálni, hogy a „mi politikusaink” miért nem ismerik fel a változó időket, s aztán félretenni, felszámolni mindazt, ami az utóbbi időben jellemzett bennünket. A gőgöt, a lebecsülést, a vádaskodást, az egymás szidalmazását, a pártérdek diktálta ellenségeskedést.

A román jobboldal megmutatta, hogyan lehet, hogyan kell ezt megvalósítani. Igaz, mi magyar szavazók sem kell szégyelljük magunkat, hiszen mi is hozzátettünk ehhez egy-két százalékot. De a becsületért, a tisztességért, az igazmondásért vagy a szolidaritásért való kiállásban vasárnap a románok megelőztek. Ez az igazság.