Politikai marketing

Úgy tűnik, hogy manapság minden fontosabb jelenség, amely eléri az ember ingerküszöbét, valamilyen módon a politikai marketing kategóriájába tartozik. Közvetve vagy közvetlenül. Ilyen volt a Vásárhelyi Forgatag nevű összmagyar rendezvénysorozat körüli húzódzkodás is. Nevezzük csak nyugodtan összmagyarnak ezt a programot, mert a szervezési nehézségek, a másik oldalról megnyilvánuló ellenszenv, a megosztó victorhaidu stílusú ellenprogram is arra vallott, hogy valakik mindent megtennének azért, hogy némiképp csökkenjen a komfortérzésünk saját földünkön és hazánkban. Úgy tűnik, hogy marketingeszközük ezúttal javunkra sült el Vásárhelyen, a mi javunkat szolgálta. Hozzánk adódott. Sikerült egy kulturális és gerincfejlesztő tornát megnyernünk a süllyedő városban.

Kevésbé biztos azonban, hogy az államelnökünk által produkált pálfordulások a mi érdekünkben történtek. Sőt: kifejezetten ellenünk valók, mert most mi nem vagyunk érdekesek számára. Kijelentései, amelyek egyikét éppenséggel egy szakrális helyen követte el, keresztényhez méltatlanok voltak, még akkor is, ha a körötte felsorakozó főpapok a nagy nemzeti felindulásban nem észlelték a Gonosz jelenlétét, és némi nemzeti indulattal még tömjénezték is a jeles férfiút. Úgy tűnik az elnöki szavakból, hogy méltatlan dolog a magyarral barátkozni, sérti az önnön nemzeti büszkeséget, s azonnal változtatni kell a retorikán, ha némi pártépítésről, netán a bizonytalan politikai jövőről esik szó. Nincs most az EU-ban olyan kötelezettség, amelyet szomszédi segítséggel lehetne teljesíteni, s miközben Schengennek annyi, illik visszatérni a hagyományos fröcsögéshez, ha jót akar és némi támogatottságot nemzeti kártyásként. Ugyanakkor nem átall aggódni az aktuális – ám azóta elhunyt önjelölt – roma király egészségéért és túlbuzogva részvétet nyilvánítani egy olyan etnikum körében, amelyről amúgy nem szokásuk tudomást venni. Hogy itt van, hogy enklávé módjára ebben a honban működik, lélegzik és készül a jövőre Romanisztán, azt csak ilyenkor véli látni Romániában. Romániában. Pedig hatalmas biológiai és szavazati potenciál rejlik ebben az etnikumban, ha van ember, aki mozgósítsa és előbányássza. Akárcsak Verespatakon. Ha már látszik, ha ott lappang a cseppet sem kecsegtető felszín mögött a kincs, akkor azt elő kell hozatni bármi áron.

Hogy csel, hogy marketingfogás rejlik minden falunapban, helyi jellegű buliban, fesztiválban, az is biztos. Önmagunkat népszerűsítjük, és magunkat igyekszünk elfogadtatni saját környezetünkkel. Mind mutogatjuk, feszt mondjuk, hogy milyen ügyes gyerekek vagyunk, hogy lám: mennyi értéket őrzünk és sodrunk magunkkal a jövő iránt. Még akkor is, ha ez nem teljesen így igaz, mert ilyenkor megengedett a túlzás. Sőt! Nem szabad szerénykedni a reklámban és tömjénünk füstjében. Elő a lájbit a sifonból! És legalább két pohár kisüstit tölteni a vendégnek, mert minimum annyi jár. Jó nagy adag tokányt. És húzatni a nótát.

Hogy menet közben mi is valakinek a vadászterületén vagyunk? Hogy köztünk is ágálnak egy másik ország politikusfiókái és leendő államvezérei? Itt vannak. Jól megfontolt szándékkal. Nyilván. Ki tudja, hogy kik ők? Bárki s bármi lehet belőlük, de segíthetünk rajtuk. Ha kellett nekünk a papír, a magyar buletin, akkor ne csodálkozzunk, ha a virtuálisan kiterjesztett honban az üst mellől szólít meg valamely odaátról való párt kuktája. Konyhai különítményesek, étekdivíziósok járnak köztünk. Saját érdekükben a belünkön keresztül is megszólítanak.

Ezek a falunapok – testvériség ide, testvériség fenntartása oda – elsősorban értünk vannak, hogy megszólíthassuk egymást, hogy itt vagyunk, együtt és elsősorban magunkért valók. Ez a mi marketingünk. Töltsük ki, ne hagyjunk üresen egy lehetőséget sem elpukkanni, mert nyakunkon az ősz, és más idők jönnek. Új próbák az ünnepek múltán.