Öt percet a nyolc évért

Nyolc évről kellene most írni. Nyolc sötét, viharos, szomorú és nehéz esztendőről. Megaláztatásokról, éhező magyarokról, kilőtt szemű nemzettársakról. Emlékszem még a fiatalemberre, ott, a budai hegyekben. Azért találkozott velem, hogy elmondhassa a fájdalmát: magyar rendőrök kilőtték a szemét, mert 2006. október 23-án az ötven évvel azelőtti magyar hősökre emlékezett. Kiment az utcára, hogy köszönetet mondjon a szabadságharcért, és tisztelegjen a kioltott életek előtt. Egyik szeme fénye bánta. Aztán emlékszem még az öngyilkos gazdákra, a csalódott nyugdíjasokra, a megtagadott határon túli magyarokra, és persze, az elkövetőkre. Az opportunista és rabló gazemberekre, akik mind abból az alomból kerültek ki, amely még ma is szégyenszemre a demokratikus oldal egyedülálló képviselőjének tekinti magát. Magyar szocialistáknak nevezik magukat, akik mellett a múlt héten még francia elvtársaik is szimpátiatüntetést tartottak Párizsban. Nem tudták, kiket karolnak fel. Nem tudták, vagy nem akarják tudni, hogy a magyar elvtársak majd mindenikét megérintette a börtön szele, a lebukás, vagy a számonkérés. Szóval, erről a nyolc évről kellene írni, de nem írok. Mert kibírtuk. Nem mind, sajnos nem. Mert sokan belehaltak és vasárnap, amikor ez a nyolc esztendő véget ér, nem örülhetnek itt, velünk. De reméljük, hogy odaát, a fényen túl ők is örülni fognak. Reméljük, tényleg lesz okuk, okunk ünnepelni. Mert most, amikor a nyolc esztendő véget ér, még mindig van egy kérdés. Leszünk-e elegen? Ott lesz-e mindenki vasárnap, ahol lennie kell öt percig? Mert ha igen, akkor tényleg nem az elmúlt nyolc évről kell írnom. Akkor érdemes képernyőre vetni azt, hogy igen, kibírtuk, és az elkövetkező négy, nyolc, vagy tizenkét esztendőben nem lesznek már öngyilkos gazdák, csalódott nyugdíjasok és megtagadott határon túli magyarok. Végre magyarok is lesznek e hazában, olyan magyarok, akik azokat is meggyőzhetnek majd a magyarságukról, akikben csak szunnyad, vagy alig éledezik a nemzeti hovatartozás gondolata. Éppen ezért vasárnap nem csak a választójoggal rendelkező magyarok dönthetnek a nemzet jövőjéről, hanem mindazok a határon túliak is, akiket megtagadott a gyurcsányi nemzetpolitika. Az is elég, ha megértik, hogy van egy erős, egészséges és kellő támogatással tenni is tudó, nemzetközileg elfogadott és támogatott magyar jobboldal, szemben egy hangoskodó, dilettáns, szakpolitikusok hiányával küzdő radikális párttal, amely nyugaton már előre kiírta magát a polgári szalonokból. Amely tudja ugyan és el is mondja, hogy mi fáj, de csak ebből táplálkozik, miközben gyógyírt nem tud a sebekre. Ha ezt a határon túli magyarok is megértik, akkor nem marad más hátra, mint hogy meggyőzik igazukról azokat is, akik rendelkeznek választójoggal, de elég elszántsággal és erővel még nem ahhoz, hogy öt percig ott legyenek, ahol kell.