Ősz fanyar füstje

Az őszi füst már az évszak végét jelzi. Akkor kezd gomolyogni a kertek fölött, amikor a kinti tisztogatás, takarítgatás elkezdődött. Nem tévesztjük össze a kéményekből áradó füsttel, egyáltalán nem. Mert szeptember végének hűvös napjaiban már be kellett gyújtani. Cirebirével, vékonysággal, aminek vegyes füstje nem is hasonlítható a bükkéhez. Sem a szaga, sem állaga. És a fenyőéhez, melynek illata füstként is érzik, aztán egyáltalán nem.

Az idei év a kerti vetemények viszonylatában nem mondható bőkezűnek. Persze a piacra termelők szép árut vihettek eladni, és talán bőséges mennyiségben is. Ám sokaknál a paradicsom alig hozott termést, az uborka, padlizsán is szerényen termett. Csupán a krumpli van bővében…

Színjátszó leveleket ráz a vékony szél, szétteríti messzire. Utcán, járdán, kertekben vastagon áll. Amíg meg nem esőzik, a leveleket állatok alá, alomnak is lehet használni. Takarékosak a gazdák, nem kényeztette el őket a természet bő áldással. Aztán előkerülnek a nyírágseprűk meg a gereblyék. Külön munka ez a takarítás.

Az udvarok sarkában, kertekben, veteményesekben növekvő kupacokban állnak, amíg aztán, feltéve ha eléggé szárazak, alágyújtanak. A falevél másként ég, mint a száraz fű vagy a vékony ág. Másként, néha kínnal gyúl meg, és nem bő lánggal ég, csupán senyved. Reggeltől estefeléig. Közben igazgatni kell, vasvillával, vastag ággal forgatni, hogy a kupac egyenletesen égjen. A jó gazda arra is gondol, mikor kezdi a száraz szemetet égetni. Ha több van, délután már nem is érdemes meggyújtani. Mert ha estig nem ég el, csak veszélyforrás: fellobbanthatja a szél… Illetve ki kell oltani, vízzel locsolni, akkor meg másnap se lehet eltüzelni.

Ez az az őszi füst, aminek fanyar szaga betölti a kerteket, udvarokat. Egész falurészeket. Falevél, száraz fű a rakások többsége, elszáradt, összezsugorodott virág lehetne a dísz rajtuk. A gazdák figyelmes munkájának végét jelzi a gomolygó füst, a fojtó szag. Ilyenkor becsukjuk az ablakokat, ajtókat, hogy ne teljen meg a lakás vele. Keserűséggel. Van elég belőle amúgy is. Nem kell szánt szándékkal beengedni a házba.

A megtakarított kertek pusztasága szokatlan látvány. Már annál fogva is, hogy kevés ideig látjuk így. Felszántják vagy felássák a kisebb részeket, legtöbben még ősszel, azelőtt a veteményeseket, virágágyásokat megtrágyázzák. Mert, ugye, ez a rendje. Kell a táplálék a jövendő életeknek jövőre. Addig a hólé majd jól belemossa a földbe.

Kopárrá lesz a hely, ami az idei termést hozta. Ne maradjon rajta faág, műanyagdarab vagy üvegszilánk, fémkupak egyáltalán. Falevél se. Felkaparjuk, felgereblyéljük még a földre ragadt nedves leveleket is. Pontos munkát kell végezni, ha másért nem, hát saját magunkért. Így láttuk a szülőktől, nagyszülőktől. Mennyi alkalommal végezték ezt el, minden ősszel, nagy gonddal! És nagy reményekkel, hogy majd a következő év talán gazdagabb lesz, de ha nem is, hát legalább megtermi, ami a legszükségesebb. Nem árasztották el akkor még az áruházak olcsó és néha silány, de pénzzel könnyen megszerezhető árui a vidéket. A fokhagyma, virágmag, kaporszár is épp olyan fontos volt, mint a teának való menta vagy a kenyérgabona.

Én ebben a fanyar füstben, bárhol is érezzem meg a szagát késő ősszel, a nagyszülőkre, korosztályukbeliekre emlékszem. Munkájukra, szorgalmukra. Pontosságukra és reménykedéseikre. Fanyar életükre, amelynek egy része az enyémmé, a mienkké vált.