Mit lehetne még megadóztatni?

Most már, a borravaló hivatalossá tétele és megadóztatása után nem tudni, mi következhet még. Egyet azonban világosan láthatunk: azt az igyekezetet, hogy minden lejecskényi jövedelmet adókötelessé lehessen tenni. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha nem lopnának, sikkasztanának milliárdokat a mai napig a közösből éppen azok, akik ebben az országban a törvényeket hozzák és a hatalmat képviselik. És akiket sűrű egymásutánban börtönöznek be… Mert ugye bagoly mondja…

Talán a hálapénz lehet a következő, ami számításba jöhet. Ezzel azonban kétségbeesett emberek reményét adózzák meg. Ahelyett, hogy olyan egészségügyi rendszert teremtenének, amely kiiktatná a hálapénzt, magyarán ne legyen szükség pluszpénzt adni az orvosnak, ápolónőnek, kórházi takarítónőnek azért, hogy emberségesebben nézzenek a betegre és biztosan emberi módon lássák el. Ahol emberi módon megfizetik a munkáját elvégző embert, bármilyen szakmáról, foglalkozásról legyen is szó, ott nem várnak el zsebpénzt, csúszópénzt, hálapénzt. (De Balkánon a csúszópénz, a hivatalnok, a főnök jóakaratának megnyerése céljából, teljesen elfogadott.) Ám mi nem tudjuk, milyen lehet olyan világban élni. El is képzelem: a beteg az orvos egyik zsebébe gyúrja a borítékot, az orvos egy állami adóellenőr szeme láttára megszámolja a pénzt, és számológépén kiszámítja, nyilván az ellenőr helyett, az adó összegét, majd azt sebtében átutalja a megfelelő állami számlaszámra… aztán csúnyán ránéz a betegre, akit épp műteni visznek be hordágyon, és ezzel jelzi: ugyan miért nem áfástól számította az összeget?

Ennél képtelenebb helyzetek is adódhatnak a jövőben. A politikus, aki útjavításért, kultúrházmeszelésért lobbizik, okostelefonján hamar megnézi, hogy a protokolltasakban lévő házi pálinka, szalmakalap, korondi falitányér, fokhagymás kolbász milyen világpiaci áron számolandó – aztán az összeg adóját előkaparja farzsebéből, elvégre adóba nem csöpögtethet pálinkát, nem utalhat kürtőskalács- vagy kolbászdarabkákat…

A nemzetközi utak mellett magukat illegető pillangók csipkés fehérneműjük mellé belógatják a pénztárgépet, ami színben szinkronizál barnára szoliztatott kerekded idomaikkal vagy borotvált testfelületükkel, és majd kasszabont, vagyis magyarul pénztárjegyet nyomtatnak.

Akár a születési vagy lakodalmi, esküvői ajándékok is adó alá vettethetnek. Talán legegyszerűbb lenne a pénzeket újraterveztetni, hogy a 16 százalék adónak megfelelő kockát leszakíthassa majd, akinek odanyújtják, és a megfelelő gyűjtőládába dobja hazafelé menet. Ugyancsak a 16 százalék adónak megfelelő külön kockát terveznek majd a csokoládéra is, hogy a tisztviselő, miután megkapja az ügyeit intéző állampolgártól, egy darabban letörhesse és beszolgáltathassa. A tanítónő azonban a március 8-án kapott ajándékából vajon egész szál hóvirágot tud majd bevallani és arra cetlit nyomtatni a kis tanítványoknak? Mert a dolgok megoldásának kulcsa sosem mellékes. Mint például az sem, hogy a Szent Antal perselyébe dobott pénzt ki fogja ellenőrizni, és a szent nevében ki lesz az, aki pénztárjegyet nyomtat?

Rémképként látom, hogy a gazdaembernek se éjjele, se nappala nem lesz ezután, mert figyelnie kell még a területére pottyantott madárürülékre is, mert az is nyereségként értelmezhető. Ki dönti el, hogy a „jövedelemből” az államot megillető részt természetben vagy csupán értékben kell beszolgáltatnia? Annak kellene ellenőriznie, aki megszavazta. Ehhez elképzelhetően államilag meghatározott árfolyama lesz a verébpottyantásnak is, és azok járnak rosszul, akik letérkövezték az udvarukat, mert az ingyen hullt anyagi javakat nem tudják majd hasznosítani, ám az adót mégis be kell fizetni, nem? Vajon akkor is, ha kéretlenül kapják?

Hja, lehet, hogy mégis jó világ lesz, mert a koldusból vállalkozót kell tenni ahhoz, hogy jövedelme megadózható legyen, különben, csak támogatásként, nem esik bele az állam táljába.