Mic sat

Nem tudom, hogy maradt-e hangfelvétel utána – Kossuthtól maradt –, de hallani vélem a háromfajta „á”-t, a régmúlt igeidő használatát, az „ly”-t, amelyet „lj”-nek ejt, ha úgy akarja. Feljegyezték róla, hogy szeretett személyesen a piacra járni – Pesten hosszú éveken át a Nagycsarnok közelében lakott, amely mai alakját 1897-ben nyerte el, de a Belváros és Franzstadt határán, a Fővám-téren levő korábbi „placc” is már igazi hipermarket volt már azelőtt, közvetlen kapcsolattal a Dunára s véle a hajózó világra –, szóval az író és politikus ott nemcsak kiváló árukkal találkozhatott, hanem történetekkel is szembesült. Mert mindig a forrást kereste, a „sztori” születését – mondanánk modernül. A tót és sváb kofákkal anyanyelvükön beszélgetett. Talán alkudozott is, árut válogatott, s nem bízta a cselédre ezt a cseppet sem jelentéktelen mozzanatot, hisz nem a konyhára szántak miatt, nem puszta garasoskodásból tette, a cseléd is elvégezte volna mindezt, hanem az életszagú helyzetekért. Minden szóból tanult és a való helyzetből táplálkozott... Arról a praktikus emberről beszélek, akit csak a könyvek és a betűk által közvetít már az elszelelt idő, aki százhatvanöt éve, 1847. január 16-án született Szklabonyán.

Kissé hályogkovácsnak érzem magam, hiszen benne vagyok épp egy olyan jellegű írásban – erről mondják manapság, hogy publicisztika, jegyzet, glossza –, amelyet a nagy előd oly kiválóan művelt. Olyanná kellene nemesednie a témának, mint nála. Mikszáthnál igazi történet keretében fejlődik a tárca és alakul a vélemény, amely ki sem mondatik, csak érzi a nyájas olvasó még bő száz esztendő múltán is a lényeget pofonként csattanni az arcon. Esetleg benne a dédelgetve is feddő, de megtartó szeretetet. A Főispánok című remeke jut eszembe, s az „agilis alispán”, mint „a legrosszabb »species« (…), akit rendesen nemzetiségi megyébe küldenek. Erre már megvan ősidőktől kezdve a sablonos recept, mint a rizsfelfújt készítésére. Az, hogy a felfújt sohasem sikerül e recept szerint, éppen nem konfundálja az újonnan kinevezett méltóságos urat, csinálja, amit az elődei. Amint a kinevezést megkapta, keres magának egy újságírót, és elviszi a megyéjébe lapot szerkeszteni a magyar állameszme védelmére. Most aztán ketten dolgoznak, a főispán és a lap, a főispán minden megyegyűlésen fölpiszkálja a nemzetiségeket, a lap pedig minden héten leránt különböző alakban valamit vagy valakit. Elég, hogy valamelyik szász atyafinak a kisasszony leánya szász színekbe öltözve jelenjék meg vasárnap a templomban. Ritkított cikk szól erről. (…) És dolgoznak, dolgoznak, addig dolgoznak, míg végre meglesz az eredmény, hogy ahol meglehetős béke volt azelőtt, egy-két évi működés után fenekestől fordulnak fel az állapotok.”

Azt nem tudom, ha Fogarasban járt-kelt-e a képviselő úr kortesúton egykoron, hogy megszólalt-e románul. Vagy csak a csizmáját küldte le, ahogyan itt-ott olvasni. Bármennyire is beszédes neve volt „a derék oláhok” körében, mégiscsak megsértődtek rá az egyoldalú kapcsolattartás miatt. De biztos, hogy értette olykor a helyzetet. Egyébként sokat tett a nemzetiségi iskolákért. Hogy azon az utolsó kampánykörúton, Máramarosszigeten látott-e idegen színekkel virító nemzeti lobogót? Szerintem látott, s tudta, hogy Erdélytől nem idegen a sokszínűség.

Nem véletlenül idéztem e helyen a lobogófrászt. A mostanság leutaztatott agilis főispánok jutottak eszembe. És furdal a kíváncsiság, hogy a nagy palóc mit írna erről, hogyan látná a jelen pillanat ketrecéből a dolgot.