Mi történik?

Hétfőn, a bankpiaci zárás után a Román Nemzeti Bank 4,52 lejre számította ki az euró, 3,6848 lejre a dollár árfolyamát, és magasabbra árazta a svájci frankot is. A kulcsszó az előző mondatban a számította, illetve az árazta. Az RNB több tényező együtthatójaként árazza be az idegen deviza napi árát úgy, hogy figyelembe veszi az euró/dollár és az euró/frank piaci árfolyamát, majd egy adott képletben a lejt az euró és a dollár belpiaci árfolyamához igazítja. Ezért különbözik a bankpiaci zárás árfolyama a bank –­ rendszerint délután egy órakor közzétett – ún. referencia-árfolyamától.

E technikai részletekkel arra kívánom felhívni a közfigyelmet, hogy nem minden az, aminek látszik. Tartalmatlan például a „mindenkori” vagy a „történelmi” minimum vagy maximum, a helyes az, hogy ma ennyi lejbe kerül ez vagy az a valuta a piacon. Az árfolyam nevében a megfejtés. A valuta (és deviza) piaci beárazása ugyanúgy történik, mint a paradicsomé a zöldségpiacon. A folyamat szakaszonkénti értelmezése szolgálhat némely tanulságokkal, de soha sem magyarázatul különböző történésekre. Huszonhét nálunk működő bank váltóárfolyamait néztem át a tegnap. Minden ablaknál 4,46 táján állt a vételi árfolyam, ami azt jelzi, hogy nincs valutaszűkében egyetlen pénzintézet sem!

Ugyanilyen mellébeszélés az, hogy a nemzeti bank „beavatkozott” a piaci ár alakulásába, a későbbi elemzés azt is tudni véli, hogy ennyi meg ennyi eurót vitt a piacra az árfolyam elfutásának a féken tartásához. A jegybank több alkalommal kiigazította az „elemzőket”. Az RNB-nek célfeladata az infláció elfutásának (az EU-n belüli közértelmezés szerint a fogyasztói árak általános növekedésének) a megakadályozása, a fiskális stabilitás, nem pedig a lej piaci árfolyamának torzítása. Az természetes, hogy ott van a piacon, sőt, 2007 óta profitot is könyvel, mint bármilyen kereskedelmi bank. Profitja 80 százalékát a jogállását meghatározó törvény betűje szerint befizeti profitadóként a kincstárba. A többit, ahogy ma mondani szoktuk: logisztikája fejlesztésére fordította. Gazdasági válságról beszélünk akkor, ha két, egymást követő negyedévben egy helyben topogunk. Pénzügyi válságról akkor, amikor nem tudjuk kifizetni a számláinkat. Ha az RNB tényleg sunyi módon beavatkozna a valutapiacon, akkor az óhatatlanul a bruttó hazai termék (GDP) 3 százaléka közelébe tolná el a költségvetés hiányát, s a gazdasági helyben topogás okán „korrekcióra” csak a lej felárazása adna lehetőséget.

Visszatérve a valutaárfolyam emelkedésének „üzenetére”, el kell mondani azt is, hogy most például kimondottan jól jön az exportőröknek, illetve (olcsóbb) belső források keresésére küldi az importőröket. Amúgy ha kitart a trend, akkor karcsúsodhat a folyószámlahiányunk. Aggasztó, mint korábban már jeleztem, az euró/dollár árfolyamának az alakulása, s hogy az amerikai pénz lejárfolyama kitartóan emelkedő, mert dollárral fizetjük a kőolaj termékeket és euróban számoljuk el a belső forgalmat. Ez a magyarázata az üzemanyagár alkalmi emelkedésének a kutaknál annak ellenére, hogy a kőolajpiacon csökken az olaj ára.

Nem kell feltétlenül bepánikolni a valutaalapú kölcsönök dolgában sem. Több, rendszer adta lehetőség volt és van ezeket elviselhető helyzetbe hozni. Az árfolyam stabilizálódása az egyik, ahonnan visszaszámlálható a törlesztés mértéke. Más: ha nem is nyílt szélesre az olló a kölcsönkamat természetes csökkenése és az árfolyam növekedése között, de értelmezhető a széttartó irány. Azt olvasom a bankok tájékoztatóiban, hogy innen már van ötletük a rendezésre.