Legenda a budapestbeli embermájról

Az egyik bukaresti napilap, amely Igazságnak neveztetik veretes államnyelven – valószínű krónikus témátalansággal küszkölődve – egyesek számára kedves témával rukkolt elő hétfőn. Már csak azért, hogy ez a hét is jól kezdődjék. Nevesen azzal, hogy az egykori bukaresti Budapest vendéglőben emberi májat szolgáltak fel tokányként. Meg más emberi belsőségeket. Na, nem most, hanem az átkosban. (Már csak azért sem most, mert már jó tizenvalahány éve bezárták a vendéglőt, s nyitottak a helyébe egy csirkebárt, meg egy bútorboltot.) Az ilyen belsőségeket „szemtanúk szerint” a bukaresti igazságügyi orvostani intézetből, más források szerint a katonai kórház hullaházából szerezték be akkoriban a vendéglő magyarországi alkalmazottai. Namármost. Mi ennek a mai olvasata? Az, hogy a gaz magyarok megetették a fővárosi román lakosokkal a saját elhunyt polgártársaik máját, veséjét. Hogy azért a dolog ne legyen olyan egyértelműen tendenciózus, felsorakoztatnak olyan személyeket is, akik nem hisznek ebben a Ceauşescu-korabeli legendában. Merthogy legendává nőtte ki magát a budapestbéli emberevés sztorija – állítja a lap. Na persze, van ott még néhány jól értesült „szemtanú”, aki „pontosan tudja” honnan is hozták az emberi belsőségeket. És esküszik rá, hogy a legenda – igaz.

Aztán megszólaltatnak egy szociológust, aki a vendéglő bezárása után 6–7 évvel készített szocilógiai felmérést a budapestbéli emberevésről, s nem felejt el idézni olyan alanyt, aki vakon hisz a legenda valóságában. Ja, hogy ez az alany soha nem lépett be a Budapestbe? Sosztán! Hallotta, hogy ott emberi májat szolgálnak fel, hát ezért nem ment oda. Világos, nem?

Feltevődhet a kérdés: ha ez így volt, akkor a Budapest román megfelelője, a Bukarest (amely Budapesten, a XI. kerületi Bartók Béla úton működött) romániai személyzete mivel traktálhatta a vendégeit?

Ami igaz ebből az egészből, az az, hogy a bukaresti Budapest és a budapesti Bukarest egyaránt keresett és kedvelt hely volt az ínyencek számára. Előbbiben balatoni májat (borjúból kivéve és nem a hullaházból!), vargabélest, bográcsgulyást, túrós csuszát lehetett leöblíteni hárslevelűvel, kéknyelűvel, esetleg fel lehetett próbálni egy ötputtonyos tokaji aszút. Amott túl meg dívott és kedvelt volt a puliszkás töltött káposzta, a puliszkahalmon trónoló „pasztráma”, a miccs, amit cotnari-i kövérrel, vagy murfatlari chardonnay-val öntöztek az ínyencek.

Nekem elhihetik, hogy kitaláció az egész. Megboldogult diákkoromban gyakorta jártam a Budapestben – már annyira gyakran, amennyire az ösztöndíjam engedte – de soha emberhússal, emberi belsőséggel nem kínáltak. És a japán követséget sem. Ők ugyanis naponta ott ebédeltek, jó japán szokás szerint késő délután. Márpedig a japán ember nagyon finnyás, olyannyira, hogy ha a most kitalált legendáról hallottak volna, oda be nem teszik a lábukat. De tették. S eléggé gyakran.