Kritika és felelősség

Torlódnak a szerkesztőségben az épített örökséggel kapcsolatos témák, egyik a másik után érkezik, keresni sem kell, hisz mindenki látja, hogy szotyog a vakolat a tavaly felújított vagy éppen tíz éve helyreállított templomról, templomtoronyról, és jelzik az olvasók, hogy nincs ez így rendben. Ahogy a csíkszeredai Szabadság téren sem, hogy már cserélni kell az egyik fajta térkövet, vagy hogy már több padot, illetve padaljzatot megrongáltak. Kezdenek többen figyelni környezetükre, annak állapotára, helyzetére, és ehhez az utóbbi években a városban végzett felújítások, új építések is hozzájárultak, látjuk, hogy van szép, szebb is annál, ami volt. Ehhez az újfajta igényességhez a kritikus hozzáállás is hozzátartozik, egyre többen látják, ha valami nincs rendben, és szóvá is teszik azt. És legyünk őszinték, gyakran van is, mit szóvá tenni.

Valami „szegény rokoni” szemérmetes szerénységgel nem szoktunk például beszélni arról, ha leomlik a külföldi támogatással egy évtizede restaurált templomtoronyról a vakolat, vagy igyekszünk a kis rossz mellett a nagyobbik jót nézni ilyenkor, például azt mondjuk, hogy bár már esik le a vakolat a tavaly felújított templom faláról, belül akkor is szép. Valahogy nem illett kritizálni eddig a készt, az ajándékba kapottat, a köz számára létrehozottat, de az az érzésem, hogy ez a mentalitás változik, egyre többen érzik úgy, hogy igenis, el kell mondani, ha valami nem jó, ha például már romlik az állaga egy tavaly felújított közösségi épületnek, vagy ha otthagytunk az enyészetnek egy néhány éve szépen kialakított parkot.

Ennek az újfajta, kritikus hozzáállásnak viszont felelőssége is van: vigyáznunk kell arra, ami van. Akár úgy, hogy nem tépjük le köztérről a rózsát, akár úgy, hogy igenis, megszólítjuk a facsemetét lerúgó suhancot, akár úgy, hogy megírjuk az újságba, ha a műemlék templomra „termopán” ablakot szerelnek.