Kötekedés tanulsággal

A napokban életemben talán először kerültem közelébe egy tipikus, Rejtő Jenő-regénybe is beillő kötekedésnek lakóhelyem problémásnak nem kimondottan nevezhető környékén. Két fiatal férfi volt a történet főszereplője, az egyik csendes vagy elcsendesült, a másik épp az ellentéte: eltorzult arccal ordított ismerősének, hangja betöltötte az utcát.

„Üssél meg!” – kiabálta többször, gyorsan egymás után. „Üssél meg!” – ordította egyre hangosabban, agresszívebben, s látszott, hamarosan ő hajtja végre társán saját utasítását. A másik ellenben – bár nem láttam, csak a hátát – nyugodtan támaszkodott egy kőkorlátnak, laza testtartásából nem mozdította ki a jóval távolabb álló számára is szokatlan hangerő. Valószínűleg meg sem szólalt, de ha megtette, bizonyára halkan, nyugodtan, fegyelmezetten, minden rezdülésre vigyázva beszélt. S ettől a másik még nagyobb haragra gyulladhatott, ugyanis újrakezdte egyszerű monológját. „Üssél meg, hogy legyen okom visszaütni!” – kiáltotta végül, mire a másik roppant csendesen, bizonyára félve válaszolt valamit. Én, aki addig is feszülten figyeltem, most zsebembe nyúltam a telefonom után, hogy ha verekedés tör ki, tárcsázzam az illetékeseket. Ám ezután egy nagyon meglepő dolog történt. Mivel a kettő közül a nyugodtabb fickó nem mozdult, s a legkisebb hajlandóságot sem mutatta arra, hogy hozzáérjen a másikhoz, az üvöltő illető sarkon fordult és elvonult.

Néhány pillanatig döbbenten bámultam utána. Az utóbbi hónapok egyik legfurcsább jelenetét láttam tőle. Sosem tapasztaltam még olyat, hogy valaki szó szerint kérje a pofont. Az azonban még sokkal hihetetlenebbnek tűnt, hogy aki előbb torz arccal ordított a nyílt utcán, hogyan volt képes visszanyelni egy pillanat alatt dühét, és csak azért békén hagyni a másikat, mert az nem adott neki okot arra, hogy megpofozza. Még ha a gyávaság mozgatta is a történet szereplőit, vagy ha folytatása is következett a későbbiekben, becsülendőnek tartottam azt az elrohanást.

Gondoljunk bele, milyen másképp nézhetne ki szűkebb és tágabb környezetünk, ha mindannyian követnénk az elvet: csak akkor ütünk, ha okunk van rá. Ha sosem mi adnánk az első pofont vagy nem mi vetnénk az első követ. Ha mindenkiben működne az az egyszerű mechanizmus, hogy ok nélkül nem bánt, nem árt a másiknak. Ennél továbbmenve pedig az, hogy bármilyen indulatosak is legyünk, nem büntethetünk durvábban, mint ahogy a másik bántott. Általában véve a semmire nem kellene bántó szavakkal, a szavakra pedig testi sértéssel felelni, a durvább esetekről nem is beszélve. Néha meglepő, de a visszataszító vagy megdöbbentő esetek is taníthatnak jóra...