Justitia Brasovba menne

Állok a bíróság előtt és izzadok. Nem, nem az izgalomtól, nem olvad a fejemen a vaj, csak tanú vagyok – igaz, egyben sértett is. Most a rekkenő hőség a legnagyobb ellenfelem. Ablak sincs, csak egy zárt üvegpiramison szűrődik be a tetőn a napfény a szűk tárgyalóterembe. Velem szemben az igen tisztelt bírónő a személyi adataimat diktálja a jegyzőkönyvbe. De velem szemben, van még más is: egy bronzba öntött, szentkoronás magyar címer lóg a falon. Mert magyar bíróság előtt állok és izzadok. Elhangzik a nevem, majd a szülővárosom elnevezése, végül pedig: „Román állampolgár.” Azt kérdezi ekkor az igen tisztelt bírónő, akivel néhány perccel korábban már váltottunk néhány szót: „Tud ön magyarul?” És nem nyílik meg a föld alatta, a városi bíróság felújított épületéről sem omlik le a vakolat, csak a tárgyalóteremre telepedik rá a döbbenet csöndje. A fiatalasszony enyhén zavarba jön, én pedig a hidegrázástól kínlódva sziszegem: „Magyarnak születtem.” És nem vihetem fel a hangom, nem üvölthetem világgá, hogy már megint!

Már megint és meddig? Mikor ér el az agyakig, hogy Soprontól Moldváig magyarul (is) dobbannak a szívek? Tudom persze, a bírónak is kötelessége ilyet kérdezni, főleg ha idegen ország állampolgára áll előtte, de hát a Jóisten bocsássa meg, mióta keresztelik Lehelnek a csemetéjüket a románok?

Kénytelen vagyok ismét beismerni: a rugalmatlanság továbbra is népbetegség Magyarországon, és kezelésre alig járnak az emberek, mint ahogy a jelek szerint a történelemórákat is sokan elhanyagolták. Minden, a bíróságnak kijáró tiszteletem mellett pedig a nyakamat tenném rá, hogy az én ítészem fülét sem sértette, amikor a Keleti pályaudvarról induló vonatokat tavalyig csak úgy jelentették be a hangosbemondóban, hogy „Oradea” vagy „Brasov” a célállomásuk.

A sors fintora, hogy álltam én egy másik bíróság előtt is a minap – Kolozsváron. Ott is jött a bírónő, majd diktálta: „Krisztali...” De ő bezzeg nem kérdezősködött. Nem kérdezte, hogy tudok-e románul, értem-e azt a sok jogi zagyvát, amit hirtelen felsorolt. Dehogy kérdezte. Örült, hogy nem kell tolmáccsal bíbelődnie, pedig éppen tarthattam volna rá igényt.

Nem kételkednék e modern Justitiák ítélőképességében, de nem tudok elmenni amellett, hogy az ilyeneken múlik néha a boldogság. Lehet ezer jogi diplomájuk, ha kompetenciájukat a sértő műveletlenségük ássa alá. Le kéne hát venni a kendőt, az úgyis csak a római Justitiának jár.