Itt állunk kimosakodva, diszpolgáriatlanul

Tombol a nyár. És tombol a város. Tombol a. Ja, az nincs. Tombola nincs. De nem is kell. Minek? Hogyne, hogy majd ismét kalapból húzzák ki a nyerőt. Hamis kalapból hamis nyerőt.

Összerottyintottak egy városnapi banzájsorozatot, bele a város közepébe. Hadd örüljön a plebs, hadd daloljon, hadd táncoljon a legfőbb téren. Ott a központban. Mert a rövidlátó vásárhelyinek oda kell dugni az orra alá a fiestát, különben nem látná, hogy van. Hogy ezzel megbénítottak egy egész másfélszázezres várost? Hogy dugó dugót ér? Sosztán! A lényeg a lényeg. Látnia kell az adófizetőnek, hogy tesznek érte. Az ő pénzéből. Hogy van a városnak Somostetője, van Maros-partja, van Víkendtelepe, van Lovardája, van egy egész sor olyan helye, ahol az ilyen sátoros ünnepeket le lehetne zajlasztani? Potomság. A főteret kell felfordítani, a városközpontot, lehetőleg fenekestül, mert másként nem látszana, hogy itt történik valami. Egyébként semmi nem történik. Cirkusz van. Kenyér, az nincs. Pedig a római plebs szerint ez együtt jár. Rómában, nem itt.

Évekkel ezelőtt kitalálták, hogy a városnapokon díszpolgárt kell avatni. Lehetőleg többet. A paritás elve alapján. S születtek is a diszpolgári címek. Ami jó. A városnak meg a világnak. A város elégtételt érez azért, hogy megbecsülik a különleges tehetséggel, képességekkel megáldott, ügybuzgón munkálkodó polgárait. A világ meg imigyen is tudomást szerez arról, hogy vagyunk.

Aztán az úrnak a 2009. esztendejében jelöltek egyet, aki szívből utálja a másságot. Nem azt a másságot. Emezt. Amelyik lehetővé teszi, hogy különböző emberek különböző nyelveken beszéljenek. Aki nem azon a bikfanyelven beszélt, tiltakozott a jelölés ellen. Nem a nyelv miatt, hanem azért, mert az a jelölt kilógott a normális sorból. Egy kicsit xenofób, egy kicsit magyargyűlölő, egy kicsit szélsőségesen nacionalista. Na jó, nem kicsit. Nagyon. Mi lett ebből? Mégis neki adták a címet. Érdemei felismeréséül. Lett ebből grimbusz, meg galiba. Meg per. Sosztán. A címe megmaradt. A becsülete? Az nem is volt. Mert ha lett volna, visszaadja. A címet. De nem adta. Adta más, akit korábban tüntettek ki, s megcsömörlött volna attól, hogy ilyen társaságba kellett keverednie.

A vihar elült. A díszpolgári cím is. Már két éve. Ugyanis azok, akiknek ezt a konfliktust kezelniük kellett volna, úgy döntöttek, hogy legjobban akkor kezelik, ha beszüntetik a jelölést. Ha nincs ok, nem lehet okozat sem. Ez ilyen egyszerű. Zsupsz ki a gyereket is a feredővízzel. Meg a kuplerájból a sezlont.

Két éve nem kapott senki Marosvásárhelyen díszpolgári címet. Azért a korábbi esetért. A városgazdáknak ez nem fáj, nem is zavarja őket. Nincs vita, nincs konfliktus. Amúgy jól elvannak a langyos unalomban, díszpolgáravatás nélkül élik az életüket. És nem is rosszul.