Íme a táblák

Furcsa, hogy néhol milyen egyszerű eszközökkel meg lehet állapítani, hol tart egy adott társadalom a fejlettségben. Bár ezt már annyira nem tudományos kijelenteni, ugyanis az antropológia manapság nem fejlettségi szinteket azonosít, hanem különbözőségeket, ahogy egyre elterjedtebb az a nézet, hogy egy ország GDP-je sem a legmérvadóbb az adatok közül, hisz nem méri például a lakók boldogságát, csak azt, hogy mennyi pénzben kifejezett értéket adnak hozzá a társadalomhoz. Mégis: ne mondja nekem senki, hogy a helységnévtábláinkból nem látszik például, hogy mennyire szakadtak, szervezetlenek, szegények és nemtörődömök vagyunk itt a Székelyföldön.

Évtizedekkel ezelőtt, amikor először volt szerencsém Magyarországra utazni, gyerekként nemcsak a sokkal jobb állapotban levő utak ámítottak el, hanem mindaz, ami hozzájuk tartozott: az útfestéseknek, helységnévtábláknak, irányjelzőknek és egyéb biztonsági elemeknek rendszerük volt, a helységnévtáblák például ugyanazon sablon szerint készültek – és persze készülnek ma is – az ország bármelyik pontján is látnád ezeket. Ez arról árulkodik, hogy az országban ezekre létezik egy szabvány, de arról is, hogy ezt a szabványt önként betartják vagy betartatják – bármelyik is legyen, a végeredmény szempontjából érdektelen. Tehát volt egy alkotó intelligencia, amely gondolt arra, hogy az élet eme „apró” dolgaira egy szabványt tervezzen, dolgozzon ki, ennek végrehajtásáról, betartásáról, számonkéréséről gondoskodjon és megbizonyosodjon évtizedeken, politikai rendszereken át.

A magyarországi helységnévtáblákra vonatkozó szabvány akkor szokott eszembe jutni, amikor Székelyudvarhely felől Fenyéd községbe érkezek autóval, s látom azt az ütött-kopott táblát a település határán, amelyen újabban már nemcsak sötétben, a gépkocsi fényszórójának fényében, hanem nappal is látszik, hogy egykor Predeal üdülőközpont közigazgatási határát jelölte. Mit mond el ez a rozsdás fémtárgy rólunk, székelyföldiekről? Nincs annyi a zsebünkben, hogy legyártsunk egy „eredeti” helységnévtáblát, s újra kell hasznosítsuk a predeáliakét? Nincs bennünk annyi igényesség, hogy településünk – városunk, községünk, falunk – határát egy becsületes, rozsdafoltok nélküli, mutatósabb, jobb benyomást keltő táblával jelöljük? Nincs nekünk annyi szervezői vénánk, hogy a helységnévtáblákra szabványt dolgozzunk ki, illetve legalább betartsuk azt a szabványt, ami létezik?

A mi helységnévtábláink szedett-vedettek: ahány annyiféle. Ki tudja, mi alapján választottak méretet, beosztást, betűtípust. Van, ahol a helységnevet csupa nagybetűvel jelölik, van, ahol helytelenül. Van, ahol kétnyelvű, van, ahol egy, van, ahol nagyobb betűkkel szerepel a román felirat, van, ahol nem. A táblák ugyanakkor nálunk „háborús” propagandaeszközök is: egyik vagy másik nyelv, kultúra dominanciáját is hivatottak jelképezni. Jelképezhetnék persze a békés egymás mellett élést, a multikulturalitás sokat hangoztatott, manapság már nagyon kétséges harmóniáját is, de a táblákon (is) látszik: ez nem lehetséges.

S íme, megállapíthatjuk: a székelyföldi társadalom békéje, nyugalma is kiolvasható ezekből a táblákból, jobban mondva ezek hiánya. Néha-néha megjelenik egy-egy rovásírásos tábla, majd eltűnik, egy olyan múlt-jövő hírnökeként, amelyről nem tudhatjuk, hogy volt-e, avagy lesz-e hozzá valaha közünk. Különböző korszakonként nem hivatalos kezek más-más matricákat ragasztanak fel rájuk: Székelyföld-szerte újabban kék-arany címeres „lehúzósokkal” gazdagodtak ezek a táblák, egy-egy településen helyi mérgesek trikolórokkal takarják le ezeket. Erdőszentgyörgyön például a trikolór mérete a táblán egyre terebélyesedett, egészen addig, amíg arányosan beleilleszkedett a sárga sáv közepébe az újonnan ismét megérkezett napos-holdas címer. Most úgy tűnik, békésen megférnek egymáson, de az is lehet, elfogyott valakinek a pénze a matricaháborúra.

Mint ahogy a helységnévtáblák szabványának rendszerére is úgy tűnik, nincs elegendő pénzünk, tudásunk, akaratunk, igényünk. Íme Székelyföld, helységnévtáblái tükrében.