Igény-e még?

Kétségtelen tény, hogy egyre kevesebbszer fogalmazódik meg a „műveltség” mint igény. Régen, még az én fiatalkoromban szinte megfellebbezhetetlen magasságokba emelkedett az az ember, akiről azt állították: „hát igen, X vagy Z egy művelt ember”. És ez azt is jelentette, hogy így is van – a közösség véleménye fogalmazódott meg egy-egy ilyen kijelentésben. És a „műveltség” nemcsak egyfajta polihisztorságot jelentett, hogy minden tematikához hozzá tudott szólni az ember, nem azt, hogy az Énekek éneke nem a Hargita alján lakom én, még csak nem is az idegen szavak fölösleges használatát: Mon cher, ez fenomenálisan kolosszális… Nem. A művelt ember kifejezés azt is jelentette, hogy az illető személy minden szinten megfelelt a társadalom elvárásainak, nem csak okos volt, tudott viselkedni, tudta, hogy kit, kinek és mikor kell vagy szabad bemutatni, hol, mikor s miről lehet beszélni, széles tudással rendelkezett – a műveltség felelősség is volt.

A művelt ember példakép volt, mint ma Pákó vagy Gáspár Győző, nem volt feltétlen igény, hogy vetkőzni is tudjon, s az sem, hogy az jöjjön ki a száján, aminek egyesek szerint be kellene mennie. Ma már persze nincs így. Ma már nem igény az, hogy ha valaki műveltnek tartja magát, attól elvárható legyen, hogy Lisztet ne tévessze össze Dankó Pistával. Ha valaki Munkácsyról beszél, akkor ne egy Munkácsról származó emberre gondolna! Hogy olvasta a magyar irodalom remekeit, ismerte Balassi, Ady, József Attila, Babits, Szabó Lőrinc és Kosztolányi verseit. Móricz, Németh László és Kodolányi prózáját. A világirodalomból is néhány nagy verset s nagy művet, s ha ezt mondom, nem csak Szapphóra, Villonra, Edgar Allan Poe-ra, Nazim Hikmetre vagy Dosztojevszkijre, Tolsztojra, Faulknerre gondolok. Ma már elég, ha valaki ismeri a modern technikát, a számítógép alkalmazásait, fél óra alatt doktori dolgozatot másol ki magának.

És a Facebookon, ezen a modern vécéfalon, amely régi iskolai vagy állomási vécéfalak hasonmása, mindenki azt jelentet meg, ami szíve, felfogása szerint különlegessé teszi. Ami persze önmagában nem baj. Az is jobb, mint ha az újságok kommentár rovatában névtelenül bölcselkedne. A baj az, hogy a mai társadalom elvárásába nem illeszkedik bele, nem önmagától értetődő kívánalom a művelt ember. Sem példaképnek, sem igénynek. Nem. A mai társadalom nagy részének, főleg a nyugatinak, a keresztény embert provokatívan Jézusnak maszkírozott Conchita Wurst a példakép. Ha nő, legalább legyen szakálla. Nem elég a kétneműség, az kívülről nem látszik, ha férfi az illető, öltözzön nőnek, ahogy én Jézust az első elsőáldozási képen hajdan láttam. Az abnormális. A másság. S hogy mit jelentett hajdan mindaz, amiről írok? Szemléltetésként álljon itt az akkori gondolkozásról egy példa. Máté Laci bácsi, a főtéri patikus, miután fia, Máté Laci kezdő íróként bemutatott, rám kérdezett: „S mondja, fiatalember, a Háború és békét olvasta?”.

Mielőtt még válaszolni tudtam volna, hogy nem, zavaromat s meglepődésemet látva még mutatóujját is fölemelve azt mondta: „Egyszer olvasson, s csak azután írjon, kedves barátom!”. Majd azzal folytatta: „Aki a Háború és békét nem olvasta, az tollat ne vegyen a kezébe!”.

Ma meg lehetne ilyen igényt fogalmazni valaki felé is?

Persze most már elmondhatom, olvastam Tolsztojt. Csak már sajnos nincs, nem él Máté Laci bácsi, hogy visszavágjak, s elmondjam: a következtetés ugyanaz... Vagy talán Laci bácsi tudta ezt is? Csak akkor, persze, ki írna ma?