Rovatok

Valahogy úgy van ez az élet megalkotva, hogy furtonfurt új időszámításokba kezdünk, s tesszük ezt úgy, hogy az előző szakaszt még le sem zártuk, máris arra kényszerülünk, hogy elölről kezdjük a számolást.

Emlékszem, 1977-ben, azon a március negyedikén, pénteken, amikor megremegett a föld a bukarestiek lába alatt mekkora volt a pánik. Másfél ezer embert temettek maguk alá a romok, 32 900 épület dőlt össze, 35 ezer család maradt hajléktalan. Akkor is, meg utána is hetekig, hónapokig nem tudtunk szabadulni a látványtól. Mi, fiatalabbak, akik isteni szerencsénkre nem értük meg egyik világégést sem, úgy éreztük, mostantól új időszámítás kezdődik. Mert emberek haltak meg, mert másként kellett attól kezdve gondolkodni a világról, az értékekről, az élet értelméről, szóval másként kellett nézni a világot és benne az embereket. Aztán jött az 1989-es esztendő, decemberének egy pénteki napján, azon a 22-én felfordult a világ, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy ez történik. Megint haltak az emberek, most már nálunk, szűkebb pátriánkban is, újra kellett értelmezni az értékeket, önmagunk helyét a világban, keresni kellett az utat, ami valahová vezet, aminek értelme van, s akkor azt hittük, tényleg felfordult a világ, vele az emberek sorsa is, aztán rá kellett jönnünk, hogy valóban fordult valami, de korántsem úgy, ahogyan akkortájt képzeltük. És eljött az Úr 2015. évének október 30-ája, s hogy, hogy nem, ez is péntekre esett. Elszabadult a veres kakas egy fővárosi szórakozóhelyen, haltak ismét az emberek. Előbb csak huszonhatan, aztán már huszonheten voltak, utána napról napra egyre többen. Mostanra már jóval több, mint félszáz azoknak a száma, akik ártatlanul, csak azért, mert szórakozni mentek, eltávoztak a szeretteik közül, kínok kínját állták ki, míg megérkezett a megváltó halál.

Megmozdult egy ország az eset hírére, megbukott egy kormány. Előbb csak úgy, kisebb csoportokban, aztán egyre többen vonultak utcára, ezrek tüntettek esténként, s követelték, hogy azok, akiket hibásnak tartott a hömpölygő tömeg, takarodjanak. Tulajdonképpen ők sem tudták, mit akarnak, s azt a mit miért is akarják. Merthogy olyasmiket mondottak, hogy nem kell a politikum, nem kellenek a pártok, nem kell a magát kiviselt politikai elit, szakemberek kellenek, akik majd eltolják a demokrácia szekerét a jó irányba. A tömeg mindig ostoba egy kicsit, még akkor is, amikor a jó akaratához, jó szándékaihoz a legkisebb kétség sem fér. Úgy gondolták, majd az utcáról beszólítják Pistát, Ioant, Ştefant vagy Jánost, odaültetik a kormány bársonyos székeibe őket, s akkor máris szüret, itt van a Kánaán. Nagy buzgalmukban nem vették észre, hogy a politikum milyen könnyen hajlott az ilyesfajta megoldásra. Szinte egyhangúlag, de mindenesetre példa nélküli csaknem-egyetértésben fogadták el az utca hangjával követelt megoldást. S mire a kivitelezésre került a sor, már elfogytak az utcákról a tiltakozók, a tüntetők, az észosztók. Bizonyára észre sem vették, hogy kijátszották őket, hogy nem azt kapták, amit akartak. Mert arra már képtelenek voltak, hogy megértsék – a politikumot nem lehet kiiktatni, két és félezer éve így megy ez a demokráciának gúnyolt rendszerekben, s nem a módszert, az embereket kell megtisztítani.

Eljött a következő péntek, a november 13-ai, párizsi. Amikor a világ megremegett, amikor ismét ártatlan emberek vére hullt a golyózáporban, a bombák robbanásában. És ez mindannyi előzőnél ijesztőbb. Ez már elvetette a rettegés, a félelem magvait, elsöpörte a csalfa biztonságérzetet, sötét árnyként borul már nem csak egy nemzetre, de egy egész civilizált kontinens embereire, s a félelem árnyékában víg torát üli a torz vigyorú őrült fanatizmus. Ha most nem tesznek valamit ellene, holnapra már létünk válik nemlétté. A katolikus egyház fejének alighanem igaza volt, amikor világháborút emlegetett. Nem vagyok babonás, de már nagyon elegem van a péntekekből. Az ilyen péntekekből.