Ha elmúlik karácsony

Kétmaroknyi szőrcsimbók téblábolt a latyakosodó hóban a járda mellett, mintha tudta volna, hogy ilyenkor mindenkinek útjában van, a siető emberek bármelyik pillanatban belé botolhatnak, jobb hát neki félrehúzódni, lapítani ott a gyalogjáró melletti hideg trutymóban, s csak remélni, vágyni, hogy majd leejt valaki valami semmiséget, valami jelentéktelen, lehajolni-érte-nem-érdemes apróságot, amit aztán egy gyors mozdulattal felkaphat, s iszkolhat vele egy védelmet nyújtó bokor alá, ahol majd komótosan elrágódhat rajta, mert hát ilyenkor senki nem figyel arra, hogy egy kivert, elhagyott, hajdan jobb sorsot megélt kiskutya mivel foglalatoskodik a sötétség jótékony leple alatt; szenteste volt, ilyenkor vajmi keveset törődnek az emberek azzal, hogy neki nincs mit ennie, hogy fázik, nincs egy biztonságot kínáló ól, ajtó elé vetett rongy, amin elheverhetne, ha nem lenne olyan reménytelenül üres a gyomra, s annyira nyomasztóan fojtó az egyedüllét; a járda mellett aztán egyszerre csak megjelent egy rongyokba bugyolált kisfiú, piszkos, vizet-rég-nemlátott kezében egy agyongyötört szelet kaláccsal, amiről már a kutya sem tudta megállapítani, hogy a földön, elejtve találta, vagy egy jólelkű ünneprekészülő vásárló nyomta sietve a markába; a kutya eltűnődött rajta, honnan is szerezhette azt az ámító illatú fenséges eledelt, s belefeledkezett a töprenkedésbe, olyannyira, hogy tágra nyílt gombszemével még pislogni is elfelejtett, amint a gyereket nézte; aztán egyszerre csak kinyúlt a kalácsot tartó kéz, intett, a gyerek pedig kettétörte a kalácsszeletet, s a felét odakínálta a vacogó kiskutyának; egyed, én még kapok másikat, mondta, s odahajolt a borzos szőrcsimbókhoz, szabad kezével simított egyet a kutya borzas fején; így, ahogy közel került a két fej egymáshoz látszott, hogy annyira egyforma a sötétbarna szemük, mindkettejükében valami földöntúli reménység csillogott, s mindkettőből sugárzott az alázatos hála; a kutya elkapta a neki nyújtott kalácsot, s azzal már iszkolt is a közeli bokorba, hogy biztonságban hódolhasson az evés földöntúli élvezetének, a gyerek meg ottmaradt a járdaszélen, hosszan bámulva a kutya után, amikor megállt mellette egy nagykabátos férfi, aki kézen fogva vezetett egy hasonlókorú kislányt; az ember pár pillanatig nézte a kisgyereket, aztán belenyúlt a dugig tömött szatyorba, kihúzott belőle egy mákosrudat, egy kicsit nézegette, majd tétova mozdulattal kettétörte, s felét odanyújtotta a gyermeknek; egyikük sem szólt semmit, bár a gyerek mintha mormolt volna valami alázatos köszönömfélét, miközben félénk mozdulattal vette el a felé nyújtott tésztát; a férfi tovasietett, a gyerek egy darabig még állt a járdaszélen szemével a kutya után kutakodva, aztán lassú léptekkel megindult egy másik bokor felé; anélkül, hogy tudták volna, mindketten egyszerre majszoltak – mit majszoltak?!, faltak –, s közben talán mindkettejüknek az járt a fejében, hogy miért kell karácsonynak lennie ahhoz, hogy őket észrevegyék, miért van az, hogy csak szenteste környékén jut idejük arra az embereknek, hogy jótékonykodjanak, hogy egy kis alamizsnával elaltassák a lelkiismeretüket, talán önnön jóságuk önmaguk előtti igazolására időt találjanak észrevenni az elesetteket, igazolni önmaguk és szűk környeztük előtt, hogy ők tulajdonképpen jó emberek, csak olykor sietnek egy kicsit az élet sűrű tengerében; s ha már elmúlik karácsony varázsütésre elfelejtenek jók lenni, kezet nyújtani a tántorgók felé, megválni valami potomságtól, ami számukra talán fölösleges, de mindenképpen nélkülözhető apróság, de ami földöntúli örömöt szerezhet egy kitaszítottnak; s miközben ott a bokrok alatt, egymástól nem is távol, de egymásról nem tudva önfeledten élvezték a mennyei édességet, egyikük sem talált elfogadható magyarázatot a karácsony utáni szeretetlenség nagy kérdéseire.