Ha akarnak, változtassanak

Ahogy fordul élesbe a választási kampány, úgy sűrűsödnek az „olvasói véleménynek” álcázott kortesbeszédek, amelyeknek a szerzői okvetlenül elvárják, hogy az általuk kiszemelt sajtóorgánumok közzé is tegyék azokat. A kiadónk által megjelentetett lapok mindenikéhez befutottak olyan, az ún. sms-vélemények terjedelmét és színvonalát messze meghaladó írások, amelyek egyik vagy másik politikai oldal mellett teszik le a garast. Abban szinte mindenki egyetért, hogy magyar nemzetiségű választópolgár magyar pártra és jelöltjére kellene szavazzon, és a korteskedők között a tekintetben is konszenzus van, hogy el kell menni szavazni, mert csak így lehet úgymond beleszólni a dolgokba. (Ma már a romániai magyarság jelentős hányada ebben nem hisz, és nyilván jó oka van a kételkedésre, de mivel a politikai állásfoglalástól eleve távol tartja magát, az sem érdekli, hogy mások mit tesznek és kire voksolnak, ha voksolnak egyáltalán. Ez az ún. egyik kutya, másik eb szindróma.)

Felelős szerkesztőink dilemmája a kampány kezdetén is az volt, hogy engedjenek-e gáttalanul teret az olvasók politikai korteskedésének, egyik vagy másik oldal szapulásának, illetve magasztalásának. Mert ugye az most már egyértelmű, hogy két magyar párt és azok jelöltjei között lehet választani, s az egyik kurzus hívei az RMDSZ-t dicsérik és az EMNP-t ostorozzák, a másik kurzusé meg épp fordítva. Előttem van pl. két, saját közösségében kellő tekintélyre szert tett idősebb értelmiségi írása, a kákán csomót keresve sem találna bennük lapszerkesztő olyasmit, amire hivatkozva nyomdafestéket nem tűrővé nyilváníthatná a két „cikket”. Az egyik szerző az RMDSZ és politikusai sokéves és sokrétű érdemeit listázza, de a párt ismert retorikáját visszhangozva ki is osztja alaposan az „egységbontó, széthúzást szító, akarnokok és jöttmentek, sértettek és tejfelesszájúak seregét ránk szabadító” Néppártot, a másik szerző a változást, az elszámoltatást, az új arcok és új stílusok megjelenését szorgalmazza, a néppártiak nemzeti és autonomista elkötelezettségét föléje helyezi az elhasználódott, korrumpálódott, elklikkesedett és a többségi hatalom csicskásává vált „bűnszövetségnek”.

Egymás mellé téve a két írás egyszerre egészíti és oltja ki egymást, így pedig a részrehajlás vádját elkerülve lehetne közzétenni őket bármelyik lapunkban. Csakhogy akkor már nem lehetne elhárítani az újabb és újabb, ezekhez hasonló „véleményeket.” Megtelnének az újságok ilyenekkel, s mivel a pártok úgyis jelentős felületeket foglalnak el fizetett politikai hirdetéseikkel a lapokban, az olvasók zöme nem jutna hozzá ahhoz, amiért ténylegesen megrendeli és megveszi az újságot: az élet minden aspektusát tükröző információkhoz, tudósításokhoz, közleményekhez, lektűrhöz. (A május-júniusi kampány idején is tömegével jöttek a visszajelzések, főleg a lapterjesztők közvetítésével, hogy az olvasók besokalltak a rengeteg politikai hirdetéstől, handabandától, kortesdumától.)
A szerkesztők tehát az olvasók javára döntöttek úgy, hogy limitálják az önkéntes korteskedést, maradjon ez inkább a pártok privilégiuma. De még így is nehéz egyensúlyt és mértéket tartani, mert ott lebeg fejünk fölött a vád: nem teszünk eleget az esélyegyenlőségért. Mert miközben az RMDSZ-nek szinte korlátlanok az anyagi, logisztikai, kommunikációs tartalékai ebben a kampányban (is), a romániai magyar média jelentős része a lábánál hever, és gyakran a módszerekben sem válogat, aközben a Néppártnak nagyságrendekkel kisebbek a lehetőségei. Lehet, hogy így van, de hisszük, hogy ezt a versengést nem a sajtósoknak, hanem csakis a választóknak kell eldönteniük, ők azok, akik az arányokon, erőviszonyokon, közállapotok változtatni tudnak. Ha akarnak.