Ezek a svábok és a többiek

A román elit is felkapja hirtelen a fejét, ha honfitársaink közül valaki Nobel-díjat kap. „Volt románokról” beszélek. És vannak páran. Kiderült, hogy Elie Wiesel, Hertha Müller és Stefan Hell hazánkfia. És az volt George Emil Palade is hajdanán. A három név közül egyik sem túl romános hangzású, talán a negyedik díjazott, a sejtbiológus, a néhai Palade professzoré inkább, de az sem egészen. Ne merüljünk el most a részletekben! Nem olyan ez a nobeles társaság, mint a hetvenes-nyolcvanas évekből összeverbuvált egyik virtuális nemzeti és tiszta román (!) válogatott, amelynek összetétele a következő: Emeric Dembrovschi, Ludovic Sătmăreanu I., Alexandru Sătmăreanu II., Atila Kun, Carol Haidu, Vasile Ghergheli, Zoltan Crişan, Iosif Vigu, Ladislau Boloni, Tiberiu Selymes és Iuliu Hajnal. 

Ilyenkor a Dâmboviţa partján, de egyéb, egy fokkal jobb helyeken is felszisszennek a hivatalosságok és a kultúremberek. Amikor egy kicsit jobban utánanéznek, kiderül, hogy többnyire kisebbségiek voltak nálunk a komoly művészeti vagy tudományos pályát befutó díjazottak, s mindannyian az üldöztetések elől menekültek Európa nyugati felébe vagy egyenesen a tengerentúlra. Ilyenkor elkezdik felfedezni a disszidenseket, és rangos plecsnikkel, semmitmondó állami csillagokkal, keresztekkel meg érdemrendekkel próbálják visszaédesgetni őket. Van olyan, aki szívesen jön, de általában kritikus véleményük van az egykori hazáról, s a politikum szolgálatos korifeusai és farizeusai ezeket a felszólalásokat nem szeretik kitenni az ablakba. A média azonban szertekürtöli.

Románia nem tartozik a nemzetállamok közé. Eleve elhibázott, torz ez az alkotmányos passzus. Műkőtábla a konstitúció. Ilyenkor fel is szisszennek a normálisan gondolkodó román tollforgatók, akik valóban szívükön viselik a nemzet sorsát. Jobbnál jobb, valóságot és tényeket érintő írások jelennek meg a lapokban, hangzanak el a tévékben, rádiókban, de minden látható eredmény nélkül. A nemzet öngerjesztő ideológusai, akik azt célozzák meg folyton, hogy hagymázas kortesportyákon a mennyekig emeljék a romantikus álmokat, érzéketlenül mennek el a társkultúrák mellett. Azok pedig szertemállanak, sorvadnak és menekülnek.

Végig lehet menni a szász településeken, meg lehet nézni a mintegy 170 erődtemplomukat, amelyek közül mindössze hétnek van UNESCO-védettsége. Megdöbbentő a látvány. És még borzalmasabb az a történelmi didergés, amely lelkünk mélyéig hatol, s onnan fagyasztja teljes valónkat, amikor látjuk az épített örökséggel sáfárkodó Bramac-cserepes meg termopános hivatalokat és azt a populációt, amely ma benépesíti azt a teret, amelyet a szászok nyolc évszázadon át. Európa legfejlettebb gócpontjai voltak egykor e városok. Hét nagyobb, s legalább két tucatnyi kisebb. Olyan egészséges szövete volt Erdélynek, s benne helye a különféle foglalatosságoknak és az értékeknek, hogy századokon át szimbiózisban működve élhettek és éltettek is minden nemzetséget az összefüggések. Még akkor is, ha ilyen meg olyan hordák végigcsörtettek időnként rajtunk. Még akkor is, ha időnként felfeslett a békétlenség, a testvérharc és vallási villongás kelevénye.

Nem tudni, hány lévendő Nobel-díjas honfitárs lézeng a világban. Általában megvetés volt s manapság is az az osztályrészük, esetleg az irigység, hogy kilógnak az itteni sorból, s másutt látják helyüket. Ami biztos: a felelőtlenek ismét megemelték a szociálisan hátrányos helyzetűek juttatásait. Nem százszázalékos, hogy látványos és valós lesz a törődés, viszont lentről a hála hamarosan megnyilvánulhat a szavazófülkékben. 

Érték bárhol rejtőzhet. És a hátrányos helyzetből is fel lehet küzdeni a Nobel-díj szintjéig. De kétlem, hogy itthon.