Én vagyok a fogyasztó, kérem tiszteljenek!

Történt egyszer karácsony tájékán, hogy felültem egy Marosvásárhelyről Udvarhelyre tartó kisautóbuszra. Persze „eu-konform” volt. Fűtéssel, friss újságokkal, még gőzölgő kávéval, amit sztyuárdeszek osztottak szét az ünnepre készülő utasoknak. Vagyishát kis iróniával mondhatnám, hogy azzal az erővel felülhettem volna egy szekérre is, mert ott legalább a ló által termelt pára melengette volna a hidegtől kipirult arcomat. De, ha menni kell, hát menni kell. A szeretet lángjával a lelkemben – és attól melegedve – utaztam egészen Felsősófalváig, ahol megálltunk.

Egy szovátai utazó (aki addig fennhangon próbálta elmagyarázni az élet ügyes-bajos dolgait a sóférnek) befutott a falucska buszmegállója melletti bodégába. Gondoltam, nincs gond, mert ugyebár egy felest bekap, oszt\' mehetünk tovább. Tíz perc reszketés után már kissé ideges lettem, és feltettem magamban a kérdést, hogy most az uraság talán kiissza az italkészletet. Akkor egy hírtelevízió helyi stúdiójánál kergettem az interjúalanyokat, így már bennem volt, hogy ami nekem jár, az nekem jár: előrementem és megkérdeztem a sófértől, hogy ugyanbiza miért állunk?

Lett is nagy nemulass. Hogy én, hogy merem megkérdezni, hogy miért állunk? Mit gondolok, neki nincs más dolga? Hogy kinek hiszem én magam, a főnökének, hogy felelősségre vonom? Mondom, hogy nem hiszem én senkinek magam, de azt tudom, hogy én vagyok a KLIENS, és így mint fizető utas, igenis szeretném tudni, hogy miért állunk már egy ideje. Újabb hosszú monológ következett a sófértől, hogy hagyjuk őt békén, mert neki otthon van főnöke, és különben is időben vagyunk. Mivel láttam nincs kivel beszélni, visszamentem a helyemre.

Ehhez hasonló dolgok történnek nálunkfele az üzletekben is. Sok esetben az eladók elfelejtik, hogy nem a kommunizmusban élünk, és nem vagyunk rászorulva arra, hogy tőlük vásároljunk – elkölthetjük a pénzünket máshol is. Nagyon kevés az az elárusító, aki nem úgy köszönt az üzletben, hogy „Cse vréj”, hanem, hogy „Bunö Zia”, vagy „Jó napot”, esetleg „Poftic/Tessék”. Eddig egyetlen olyan üzletben voltam, ahol ténylegesen megdöbbentem. Egy cipőforgalmazó helyi kirendeltségében nézelődtünk a párommal, amikor jött az elárusító – nyájasan megkérdezte, mit szeretnénk, hogyan, majd elment, hogy hozzon nekünk egy lábbelit. Amíg ő a raktárban keresgélt, mi tovább nézelődtünk, erre egy másik ottani alkalmazott is odalépett, ő is megkérdezte, mit szeretnénk. Erre érkezett vissza a raktárból az egyes számú eladó, és rögtön rátámadt a kettesre, hogy mi bizony az ő vásárlói vagyunk, és hagyjon minket békén. Több ilyen kellene, aki harcol, küzd a vásárlókért, és nem csak félvállról dobja oda, hogy „Mi ke\'?”