Élelmiszerrel táplált ellenszenv

Évente néhány hétig kiemelt szerepet kap az Európai Uniótól érkező élelmiszercsomagok igénylőinek összeírása, a tulajdonképpeni élelmiszeres dobozok kiosztása, majd a pótlistára került személyek kiszolgálása. Ha nincs elegendő doboz, akkor az utánpótlás beszerzése is egy újabb megoldásra váró feladat.

Ez idő alatt nemcsak az érintettek, hanem az egész közvélemény ráhangolódik erre a szociális tevékenységre: reggeli kávézások kiemelt témája lesz annak megvitatása, hogy akkor tulajdonképpen ki is igényelhet alapélelmiszerekből álló csomagokat. Kinek jár és kinek nem? Ha neki jár, nekem miért nem? Ha ő rászorul, én miért nem? Előtör belőlünk a kapzsiság, és egyik pillanatról a másikra inkább lennénk rászorulók, inkább állnák sorba mi is a néhány kiló cukorért, lisztért, ilyen-olyan konzervért.

Ha mindezen túltettük magunkat, még mindig hátravan az igazi gyötrődés: annak elfogadása, hogy az uniós élelmiszercsomagok nagy részét ezúttal is a cigányság kapja meg. A rendszer most is nekik kedvez, nekik nem kellett sokat tenniük azért, hogy most lovas szekerekkel vagy autókkal fuvarozzák haza a csomagokat. Megvetéssel figyeljük, ahogy pakolják fel a kajás dobozokat, és fütyörészve csapnak a lovak közé, majd elvágtatnak az osztás helyszínéről.

Pedig ideje lenne elfogadnunk, hogy az Európai Unió élelmiszersegély-programja nem valakik ellen jött létre. Mindössze arról szól, hogy segítse a rászorulókat, származástól és hovatartozástól függetlenül. Az már egy másik cikket érdemelne, hogy az unió évi egyszeri élelmiszersegélye mit is old meg. Mert azt már mindannyian látjuk, hogy a mostani módszer inkább ront a helyzeten, hiszen akaratlanul is gerjeszti a társadalom perifériájára szorult cigánysággal szembeni ellenérzést.

Az évi egyszeri, személyenkénti két doboz élelmiszertől továbbra is éhesek maradnak a kirekesztettek, továbbra sem lesz megoldva semmi. Arra viszont bőven elegendő, hogy újra és újra felszínre kerüljenek az ellenszenvek.