Rovatok

Valahogy úgy vagyunk megegyezve a világgal, hogy mi amolyan külső szemlélői vagyunk a történéseinek, belebambulunk a furcsaságaiba, utána meg rögvest elkezdünk rinyálni, hogy az semmi, tessék csak idefigyelni ránk, ez az igazi generálnyomor. No, nem mintha nem volna meg a saját, privát, különbejáratú nyomorunk, de bizony érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy nálunk tulajdonképpen öröm az élet, ahhoz képest, hogy... imitt keletebbre lelövöldözik a tengerparton henyélőket, amott nyugatabbra ámokfutnak, a fekete kontinensen pedig éhen halnak gyermekek. Szóval hát megvan a világ gondja.

Mert épp most hordják el alóla, a világ talpa alól Palmüra minden kincsét, félő, hogy szegényebbek leszünk egy négyezer éves kultúra biztonságával, hogy eszetlen, vagy agyament IÁ-sok sorra és módszeresen felrobbantgatják az ókori város csodával határos módon megmaradt épületeit, szobrait, azokat, amelyeket annak idején jó kétezer éve még Josephus Flavius is ősi, kétezer éves kultúraként jegyzett, s amit még Marcus Antoniusnak sem sikerült lerombolnia, s a rettegett Róma is inkább barátkozott vele.

Aztán itt vannak a világ, illetve hát inkább Európa nyakán a népvándorlók, a modern kor fenyegető és egyre növekvő áradata, egy egész országnyi életbe-keseredett ember, akik el szeretnének jutni a számukra paradicsomként megjelenített nyugati világba, s mindenüket odahagyva útra kelnek úttalan utakon, lélekvesztőkön, imbolygó inkább-sajka hajókon egy bizonytalan jövő még bizonytalanabb emberei által belakott terület felé, megváltásban vagy legalábbis örökváltságban reménykedve. És fel nem foghatják, hogy miért nézik őket ferde szemmel az amúgy nem-keleti emberek, akik már megtapasztaltak egynéhány ilyen áradatot, hogy miért viszonyulnak annyira keresztényietlen módon az ő nemritkán csak képzelt és ürügyként használt nyomorukhoz, azt meg egyenesen nem hiszik el, hogy a befogadónak hitt földeken sincsenek kolbászból a kerítések, hogy az idegen földek lakóinak is meg kell küzdeniük a mindennapiért, hogy féltik azt, amit fáradságos munkával megteremtettek, féltik az átvonuló kiéhezettektől, akiket csak egy távoli, sosem látott Kánaán hamis igézete tart az utakon. És nem tudják elképzelni azt, hogy miért akadékoskodnak amiatt, hogy többségük nem háború sújtotta, életveszélyes övezetekből érkezik. És itt vannak már a mi határainkon, már röppennek a hírek arról, hogy a mi városunkban is ideiglenes menedékre leltek, titokban, fű alatt elszállásolták őket egy iskolai bentlakásban, s nyugodalmasabb délutánokon egyéb elfoglaltság híján önfeledten rúgják a bőrt az iskolaudvaron.

Aztán a dicső Hellász elfajzott, Homéroszhoz, Platónhoz, Arisztotelészhez, Periklészhez már csak nagy erőszakkal köthető, de amúgy szimpatikus népének örök balkáni hőbörgése visszhangzik végig a kontinensen, akik akhájokhoz, műnosziakhoz igen, de hozzájuk már nem illő büszkeséggel utasítják vissza a hétmilliárdos segélycsomagot, s ha jól belegondolunk, némi igazuk van is, hiszen ki adott nekik folyamatosan, s nyakló nélkül kölcsönöket, ha nem a nagy testvér, aki most ráncbaszedéssel fenyegeti a gyarló és fizetni képtelen s nem is nagyon akaró rokont. Ha rájuk gondolunk, felrémlik előttünk a honi viszonyok akaratlanul is nagy hasonlósága.

De megvan nekünk is a mi kis magánnyomorunk, amibe csak az elegyít némi reményt, mint most is, hogy az államelnök visszautasította egy olyan közlekedési miniszter kinevezését, akit erőszakkal akartak a nyakába varrni, a politikai algoritmus nemtelen gyakorlata jegyében, s amire ő azt mondta – abcúg, mert nincs megfelelő vezetői és szakmai tapasztalata. S ez már feljogosít némi reményre. Ezzel szemben szűkebb pátriánk kies tájain idegenből ideszakadt akarnokok osztják az észt napszámban, idegenből idehozott cégek nyúlják le a mi pénzünket és sorra mondanak le választottjaink a tisztségről, vagy mert nem bírják a gyűrődést, vagy mert félnek, vagy mert ez a fazék nem az a fazék, amire számítottak.