Csapdában

Múltkor láttam egy gazdátlan ebek befogására is alkalmas csapdát, amelyet kihelyeztek egy csíkszeredai zöldövezetre az ezzel megbízott cég alkalmazottai, és próbálták elérni, hogy a közelben tanyázó kutyacsoport egyik-másik tagja besétáljon.

Volt csalétek is, és miután az állatok foglyul ejtésére alkalmas eszközt a helyszínen hagyták, egyik kóbor kutya láthatóan nagy érdeklődést mutatott iránta. Először oldalról, a rácsokon át próbálta kipiszkálni a húst, aztán mikor ez nem ment, módszert változtatott, és óvatosan bement az ajtón.

Nemcsak én, mint szemlélő vártam, hogy most aztán nem lesz menekvés, hanem a nem messze tartózkodó illetékesek is. De nem így történt, mert noha az ajtó lecsapódott, és a kutya is megijedt, azért volt annyi lélekjelenléte, hogy a csalétket elkapva határozott mozdulattal kifaroljon a ketrecből, igen nagy meglepetést okozva. Nagyon gyorsan lett úrrá mindenkin a bizonytalanság, sem a kutya, sem az alkalmazott nem értette, mi történhetett. És hiába javították meg röviddel utána a nem jól záró ajtót, a kutyát ezután már az újabb csalétek sem győzte meg a belépésről. Nekem, szemlélőnek a rendszer megbicsaklása volt legalább ennyire váratlan, és a bizalom annak ellenére sem tért vissza, hogy később mégiscsak elfogott a szerkezet egy fiatal ebet.

Aztán hazafelé menet egy utcasarkon, a város központjához közel, szembejött velem az a kutyafalka, amellyel rajtam kívül még sokan találkoztak. Viszonylag nagy méretű tagjai az „együtt vagyunk erősek” elv alapján valóban azt sugallták, hogy jobb, ha az ember tisztes távolságra elkerüli őket. De hogy mégsem ez történt, annak a mindkét részről jól érezhető bizonytalanság volt az oka. Mintha sem én, sem ők nem lettünk volna hazai pályán, hanem idegen terepen, egy olyan helyzetben, amivel nem tudunk mit kezdeni. Csapdában, amely valójában sokkal nagyobb egy állat befogására alkalmas ketrecnél. És mind ott vagyunk benne.