Állandóan képzem magamat

Amióta az eszemet tudom – sóhajt fel a kávéház szomszéd asztalánál egy férfi –, állandóan képeztem magamat. Most meg… Legyint egyet, sokatmondóan. Akarva, akaratlanul is fültanúja vagyok a további kimondott gondolatoknak. Kiderül, nemrég vált munkanélkülivé, és az a legsérelmesebb számára, hogy látszólag eddig mindig értékelték munkahelyén az újjal szembeni hozzáállását: hogy hamar beletanult mindenbe, fogékony volt az újra. Megittam a kávét, és éppen indulni akarok, amikor a szomszéd társaság felkerekedik. Így hát még maradok a csendben.

Vajon én is fogékony vagyok az új iránt? – teszem fel magamban a kérdést, de már válaszolok is magamnak: csak bizonyos dolgokra vonatkozóan. Ez ugyan a munkahelyi helyzet csupán, de mi van a mindennapokkal? Eszembe jut, hogy nem volt egyáltalán táncolhatnékom, amikor kártyára utalták először a fizetésemet, a bankban nem igényeltem olyan kártyát, amiről a számlákat fizetni tudnám, nincsen sifitelős (ahogyan Elekes Ferenc nevezi), azaz érintőképernyős telefonom, és általában az elektromos kütyükért nem rajongok, nem babrálom folyton a telefonomat, inkább a madarakat hallgatom vagy a körülöttem állókat az állomáson várakozva, nem olvasok naponta négy-öt újságot a netről, szóval csupa olyan dolog, amiből akár az is levonható, hogy nem rajongok mindenféle újért, újításért. Pedig tele van velük a világ, a környezetünk. Térfigyelő kamerák objektívjén keresztül követhetném a világ sok pontján jövő-menő embereket, naponta cserélhetném maroktelefonom csengőhangját, de én megelégszem a klasszikus, régi telefoncsengéssel – mert olyan senkinek sincsen a környezetemben. A divatos videomegosztók újdonságai helyett inkább érdekelnek a pálpataki Mári néni történetei, bár azokat évente pár napig hallgathatom csupán.

Aztán felvillanyozódom. Azért tudok pár újdonságot, ami mellettem szólna egy vizsgán, még pusztán nyelvi szinten is! Itt a tojcsi – mondta a kiszolgálónő kedvesen egy kis üzletben nemrég. Tudom, hogy a Duna World csatornán zápor- és zivatartevékenységekről esik szó az időjárás-jelentésben. Értem az olyan kifejezéseket, mint: rámozdul, rámoccan, el van havazva, nem jön át, veszi az ívet, bénáz, beszól, borzi, cumó, dögös, elhasal, fullos, gyümi, húgyagyú, kipattint, lehidal, necces, oksi, piskóta, séró, szingli, törpöl, ubi, vega, zseton stb. Szóval állandóan képzem magam én is. Na nem azért, hogy menő legyek az újdonságok terén, hogy fitogtassam szlenges tájékozottságomat, csupán azért, hogy értsem, ami körülöttem elhangzik. Szóval hogy ne maradjak le.

Már rég nem fordulok meg az utcán egy-egy szakadt öltözetű divatkövető után, nem húzom el a szájamat, ha valaki nadrágjának az ülepe térden alul ér, sem akkor, ha melltetoválása háromnegyedig kilátszik, megszoktam a testékszerek csillogását a különböző testrészeken – szóval nem pusztán nyelvileg képzem én magamat, hanem magatartásomban is bizonyítható a változás. És a toleranciaszintem egészen jó. Szerintem.

Mégis hogyan történt, hogy tíz évvel ezelőtti önmagam megmaradt? Amíg ezen rágódom, észrevétlenül elviszik előlem a megüresedett kávéscsészét, összehasonlítom magam néhány ismerőssel meg ismeretlennel, már a körmömet piszkálom zavartan, amikor rájövök. Én csupán képzem magamat, de nem történt semmilyen átképzés.

Örömmel fizetek, és boldogan indulok tovább. Jó úton járok, pedig azt sem tudom, merre indulok a kávézóból.