A végletek esztelen játéka

Gyakorta hallani egy bizonyos tévécsatorna délutáni hírműsoráról, hogy az a mi mindennapi horroradagunk hordozója. Van némi igazság a dologban, ugyanis töményen ömlesztve kínálja az erőszakot, vért, horrort, mindenféle Btk-paragrafusokba foglalt cselekményt. Akik viszont a fentieket mondják róla, épp azok a csatorna legádázabb fogyasztói. Különben honnan a jófenéből tudnák, hogy mi van abban az ominózus félórában?

Távol álljon tőlem, hogy az ilyen jellegű hírtálalás fogadatlan prókátoraként tetszelegjek, különösen, amióta audiovizuálisék szabályait két lábbal rúgják fel imitt-amott. A napokban egy vízbefúlt fiatalemberről közölt képet egyik helybéli internetes portál. Törvény- és kegyeletsértő, ízléstelen, gusztustalan, a hozzátartozókat irritáló dolog, amiért méltán járna büntetés.

Másrészt viszont tagadhatatlan, hogy a nem túl kellemes események közzététele – megfelelő formában – is dolga (hogy ne mondjam: kötelessége) az írott és és audiovizuális sajtónak.

Pontosan ma, november 7-én van 45. évfordulója egy vasúti katasztrófának, amiről akkor csak hallomásból, s nem a sajtóból lehetett tudni. A hajnali órákban Búzásbocsárdon egy veszteglő személyvonatba belerohant a Balázsfalva felől érkező gyorsvonat. Huszonketten haltak meg, hetvenketten sérültek súlyosan. Később olyan információk kezdtek fű alatt terjengeni, hogy egy nappal korábban új vasúti közlekedési grafikon lépett életbe, amit azonban elfelejtettek közölni a bocsárdi bakterházzal. Pontosan november 7-én, a nagy októberi szocialista forradalom 51. évfordulóján történt az ütközés, s akkor meg még dühöngött a román-szovjet barátság, egész könnyen lehetett kitervelt szabotázsnak, állam- és rendszerellenes cselekménynek beállítani. Ráadásul Fehér megyét is abban az évben alapították, ezzel is összefüggésbe lehetett hozni a szabotázst. Az összeesküvés-elméletek a kommunista párt általi gyártása abban a korszakban belterjes háziiparaként működött. Akkor a lapok közül csupán a Fehér megyei napilap hozott másnap egy vérszegény hírt az ütközésről, a halottak és sérültek számáról (azért otthon, a saját megyében mégsem lehetett szőnyeg alá söpörni). Sem a Scânteia, a párt legfőbb orgánuma, sem központ lapok, sem a rádió, sem az akkor még gyermekcipőben tipegő televízió egyetlen huncut szót sem szólott a katasztrófába átment balesetről.

Nem sokkal később a tövisi állomás épületében (!) rendezték meg a katasztrófa állítólagos okozóinak perét, ezer, az egész országból odacsődített vasutas jelenlétében. A tárgyalás tíz órát tartott, a végén a bocsárdi megálló forgalmistáját halálra és teljes vagyonelkobzásra, a váltóőrt 20 év kényszermunkára ítélték.

Az ítéletet leközölték a lapokban, az avatatlan olvasó meg csak állt és nézett ki a fejéből, s nem értette, mikor, hol, mi is történt.

Ilyenkor elgondolkodom – mit, mennyit és mikor kell, vagy szabad közölni a rémesnek ható történésekről?