A menekülés vége

Nemrég történt, hogy fent, a hegytetőn, gyönyörű természeti környezetben, százévesnél is idősebb fenyők között nem lehetett hallani a madarak hangját. Pedig ott voltak azok, és igyekeztek is hallatni a magukat, csak közben dübörgött a civilizáció, és az erősebb volt. Nem a nagy hangerővel zenét bömböltető, továbbálló kirándulók okozták ezt, az a dübörgés kisebb-nagyobb szünetekkel ugyan, de állandósult.

A körfűrész visítása vetélkedett a láncfűrész berregésével, de időközönként akár egy sarokcsiszoló hangját is fel lehetett ismerni, amelyhez társult különböző, barkácsolás során használt más kisgépek zúgása. Amúgy szép volt minden, az öreg fák lombjai alatt, ahol a civilizáció elől a természetbe menekült emberek kis hétvégi házakat kezdtek építeni évtizedekkel ezelőtt, ma faluhoz hasonlító, egyre sűrűbben beépített, terjeszkedő település alakult ki. Az emberek csinosítgatnak, javítgatnak, bővítgetnek, bevezették a vizet, van műholdvevő antenna, hűtőszekrény, fürdőszoba. Lehet nézni a sorozatokat, halmozni a szemetet, vizsgálgatni a választékot a boltban, és küzdeni, kínlódni a mai mindennapok egyik legnagyobb problémájával, a nem megfelelő térerővel.

Egyre több udvaron kialakul az eredeti környezettől furcsán elütő, gondosan nyírt gyep, de mivel kézzel kaszálni már nehéz, egyre több fűnyíró zúgása is csatlakozik azokhoz a zajokhoz, amelyeket megszoktunk, és noha nem szívesen ismernénk be, de számunkra a biztonságot, a nyugalmat jelentik.

Közben azért jó felnézni, mert ott, a hegy tetején közelebb van az ég, a fenyők susognak a szélben, a madarak pedig énekelnek, jelezve, hogy azért mégiscsak erdőben vagyunk. A műszaki fejlődés eszközeinek hangja viszont mindenütt ott van, a civilizáció körbeölel, és néha olyan, mintha fojtogatna. Hiába jutna eszünkbe, hogy tovább kellene menekülni, mert nincs, hová.