A Korona

Este felül a székelyföldi utas Csíkban vagy Gyergyóban, alszik egyet, aztán reggel elmegy intézni ügyes-bajos dolgait a fővárosi hivatalban. Már akkor kellemes érzés tölt el, amikor magyar utaskísérő fogad a lerobbant csíkszeredai vasútállomáson, eloszlatva rossz érzésem, amit – a CFR állapotát látva – őseim nevében érzek, akik nagy reményekkel építették meg a 19. század végén a székelyföldi vasutat, fellendítendő az ipart és kereskedelmet. 

Hosszú az út a biharpüspöki állomásig, ahol még mindig ott posztol a katona, van egy kis személyi ellenőrzés, de csak azért, hogy múló emlékeket idézzen a régi időkről, amikor rettegve vártuk, mi nem tetszik a magyar könyveken az éles szemű határőrnek: a címe, a szerzője, a kiadója vagy úgy egészében a nyelve. Én még mindig sajnálkozom némelyiken, de különösen megmaradt az emlékezetemben a ’80-as évek elejéről az a történet, amikor kényszeredetten fordítottam a „Diák, írj magyar éneket” című irodalomtörténeti összefoglaló címét, de Nemeskürthy István veretes szavait sehogy sem tudtam román nyelvre ültetni, nem boldogultam sem az ének, sem a deák szóval. Ugyanis románra fordítva semmiképpen nem szólt hitelesen sem az „elev”, sem a „cântec”. El is kobozták könyörtelenül, és a zöld útlevelet sem láttam többé viszont, még kétévenként sem. 

Ma már elégtétellel kuncogok magamban a biharpüspöki állomáson: lám-lám, minden csak átmeneti, a határ(ellenőrzés)t is beleértve. De igazából nem ezért szeretem a koronás utat, hanem azért, ami Biharkeresztes után jön. Mikor odaér a vonatunk, már pitymallik, és a napkelte távoli fényével ébredezik a határ. Számbaveszem tehát az alföldi nyúl- őz,- fácán-, fajdállományt. Időszakok madarait lesem a lápokon, van-e már kócsag, vagy csak a vadkacsáknak áll még az idő. Megállapítom, hogy lám, lepusztult egy újabb tanya, de ím, ott virul a másik, gyönyörködtetem szemem a rendezett határon, a gondos kiskerteken és gyümölcsösökön. Az új Tisza-híd és a folyó vízállásának megszemlélése az utolsó – magam számára kirótt – kötelező feladat, utána már nyüzsgő vonatutazás, sietős emberek, a fővárosunkban intézendő feladatok gondolata foglakoztat. Puccos vonatok húznak el mellettünk, mégis szeretjük a kissé kopott Koronát – állapítjuk meg több székely utastársammal, akik hasonlóképpen igyekeztek kora reggel talpon lenni és az ablakból bámészkodni. Mert a székelyföldi magyar vonat a legjobb terméke az új világnak, aki ennél többre vágyik, az már kozmopolita.