A délutáni „kursza”

Madarasig bírtam, akkor a jobb lábamról átváltottam a bal lábamra. Bár ez is enyhe láncreakciót okozott, a mellettem álló kénytelen volt a könyökét odébb helyezni, amennyire a lehetőségek engedték persze, de ezzel még jobban belenyomta a tőszomszédja oldalába. Ettől a tőszomszéd is mozdult, fordult volna valamerre, de nagy pocakja és az előtte álló nem engedte. Azért csak megpróbálta, erre megmozdult az egész sor, sőt, mind a két sor, mert két sorban álltunk a folyóson is.

Sorra csöngtek a telefonok a zsebekben, kivenni, felvenni senki sem tudta. Azaz, csak egy nő, aki a szomszédját kérte meg, ha már úgy is ott van a keze, nyúljon bele a zsebébe és vegye fel. Álltunk tehát, ki fél lábon, aki szerencsés volt, mindkettőn, egyesek a rendszert szidták, mások örvendtek, hogy nem vettek jegyet, mert igen cingár jegykezelő kell legyen az, aki ezen a tömegen át tud furakodni. „Ez még semmi” – mondta valaki bőcsködve. „Van, hogy az orrunk is összeér.” Csóválták volna az emberek a fejüket erre, ha lett volna hely.

Volt, aki még a folyósora sem jutott be, épp ahogy fellépett a vonatra, már az ajtóban kénytelen volt megállni és ott élni át eme utazás szépségeit. Madéfalván a két kocsiból, ami a mozdony után volt kapcsolva, leszállt három ember, Rákoson kettő. Madarasra beérve – ekkorra zsibbadt el már végképp a jobb lábam s váltottam át a balra – mozgolódás támadt, hogy valakik le szeretnének szállni. Mi, többiek, továbbutazók, örvendtünk is meg nem is, mert a leszállni szándékozók rögtön szerették volna az ajtó közelébe tudni magukat. Ugyan sok tyúkszemes jajdult fel, végül csak sikerült valahogy lekászálódjanak. Dánfalva után már kezdtem kilátni az ablakon, Karcfalvát elhagyva már egy egész ablakom volt. A vonat Domokoson „szusszant fel”, onnan már külön fülkében utaztam egyedül Gyergyószentmiklósig.

Mindenképp javasolnék a vasúttársaság felsőbb vezetőinek egy ilyen élményutazást, noha nem hiszem, hogy felférnének erre a vonatra.