Kiss Bora: a néző az a lény, akivel én dolgozom

Jelenleg a Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat tagja, a közönség láthatta őt Rollaként a Mágnás Miska primadonna szerepében és tragikus sorsú Eszterként az Uniter-díjas Nyugalomban. Az Üvegcipő egyik legkedvesebb szereplője, Viola, az ivászathoz nem szokott másnapossággal küzdő kislány, de szerethetők az About Übüben, Az ördög próbájában és a Retrómadárban megformált különös, groteszk figurái is.

A fiatal művésznő a színészi hivatása mellett szürreális-dekoratív képeket fest, amelyeket tárlatokon is bemutat, időnként gyerekeket is bevon izgalmas alkotó munkájába. A természet nagy tisztelője, a jógát a testi-lelki egyensúly egyik fontos támaszának tartja. Kiss Borával gyermekkorról, önismeretről, szerepélményekről beszélgettünk.

− Érdekes, zárt, érzékeny, afféle elvarázsolt személyiségnek látszol, gyereknek is ilyen voltál?

− Hittem a varázslatokban. Volt egy Milky Way reklám a tévében, ahol egy kislány a csokival varázsolt. Amikor először kaptam ilyen csokoládét, én is varázsolni akartam vele, de nekem persze nem sikerült. Emlékszem, mennyire kiborultam emiatt. Amúgy átlagos gyerek voltam. Állatokat vetettem magamnak, mert tömbházban laktunk, és nagyon vágytam a természetre. Hamar felnőttem, mert egyedüli gyerek voltam, és egy csomó értelmes, okos felnőtt volt körülöttem. A szüleim már korán partnerként kezeltek. Édesapám mérnök, informatikus, a romániai felfedezők tagja, de a nagybányai festőiskolában is tanult, édesanyám műszaki rajzolóként dolgozott, ő is nagyon kreatív ember.

− Milky Way csokival nem, de a színpadon sikerül varázsolni?

− Most már megtanultam, hogy sok mindent meg tudunk teremteni, ha akarjuk és hiszünk benne. Gyerekkoromban úgy éreztem, hogy én nem vagyok semmilyen. A dolgok felszínén lebegtem. Nem érdekelt igazán semmi, csak akkor próbáltam ki valamit, ha a szüleim ösztökéltek. Nagyon kicsi önbizalmam volt. Bevallom, ma is nehezen hiszem el, ha azt mondják, jó vagyok valamiben.

− Egy színész is lehet önbizalomhiányos? A néző azt gondolná, a színpad művésze arra vágyik, hogy magát másoknak megmutassa.

− Ezzel nekem nagyon nagy problémáim voltak. Előfordult, hogy egyszerűen szégyelltem kimenni a színpadra. Budapesten, a színművészeti egyetemen több fordulón túljutottam, s aztán amikor Gálffi László kért tőlem valamit, leblokkoltam, és meg se tudtam szólalni. A Nyugalomban eleinte sajnáltam Bányai Kelemen Barnát, hogy éppen engem kell ölelgetnie, mert nem tartottam magam egy izgalmas nőnek, partnernek.

− Ennyire elégedetlen vagy magaddal?

− Soha nem tartottam magam szépnek, miközben vágytam a szépségre. Szeretem a szépet, és jólesett volna ezt magamon is látni. Volt egy olyan periódusom, amikor Csáth Géza bűvöletében éltem, belemásztam az ő szomorú, beteg világába. Megtetszett a nagy szomorúság, mert azt sokkal könnyebb volt eljátszani a színpadon. De az is lehetséges, hogy élveztem, hogy valamit nagyon meg kell élni, olyasmit, amit még nem éltem meg. Ma már azt tapasztalatom, hogy a színészben minden ott van, csak elő kell tudni bányásznia. Ha egy virág kell legyek, vagy egy özvegy, azt is meg tudom csinálni, ha képes vagyok arra, hogy kívülről nézzem magamat. Úgy érzem, mostanra megtaláltam egyfajta stabilitást, most már nem úgy vagyok, mint régen, hogy csak úgy úszkálok a dolgok felszínén. Kellett, hogy a szemem kicsit kinyíljon. Régebben úgy éreztem, hogy engem majd senki nem tud elviselni. Párkapcsolataimban sem találtam meg azt az embert, aki a békét adja.

− Mikor jelentkeztél a Művészeti Egyetemre, önmagad megmutatása, vagy inkább a varázslatra való vágyakozás volt a fontosabb?

− Tizenegyedikes koromban mondtam először a szüleimnek, hogy színire jelentkezem, elcsodálkoztak, hogy nem a zongora tanulmányaimat folytatom. Semmilyen előzménye nem volt a hirtelen váltásomnak, mindössze egyszer szavaltam az iskolában, egy Eminescu-verset mondtam el románul. Viszont láttam egy Bocsárdi László rendezte előadást, a Rómeó és Júliát a sepsiszentgyörgyi színházban. Ez olyan érzést ki váltott ki belőlem, mintha leöntöttek volna forró és hideg vízzel egyszerre. Meg voltam babonázva. Ott akartam lenni abban a világban, élményben, amit a színházban átéltem. Megnéztem az előadást vagy tizenötször, és meg akartam mutatni, hogy bennem is lakik valami hasonló, csak ki kell játszanom magamból.

− Milyen volt a vásárhelyi Művészeti Egyetemre járni?

− Jó tanuló voltam, jól jött az ösztöndíj és az is, hogy emiatt az egyetem egyik udvari vendégszobájában lakhattam. Béres tanár urat tekintem atyamesteremnek, esztétikát tanított nekünk, én nagyon szerettem. Azért készültem föl a vizsgákra, mert meg akartam felelni neki. Szégyelltem rossz lenni. A színháztörténethez is hasonló volt a viszonyom. A tisztelet hajtott, ahogy most a nézővel szemben is. Úgy érzem, hogy oda kell adni neki mindent, amim van.

− A rendezőnek is szeretsz megfelelni?

− Azt gondolom, fontos, hogy legyen harmónia köztünk, hogy tudjunk beszélgetni. Félelemből, idegből nem jó dolgozni, nekem nagy szükségem van a jó szóra. Fenékbe rúghat a rendező, de szeretem, ha utána megsimogat. Nekem kell az elfogadás, de legalábbis a feloldás.

− Milyen volt Eszternek lenni a Nyugalomban?

− Radu Afrim nem kérte, hogy ilyen vagy olyan legyek, csak hogy nagyon természetes legyen a játékom. Eszternek is vannak olyan problémái, gondolatai, félelmei,  amiket jómagam is ismerek, az ő helyzeteit nem volt nehéz megélnem. Bányai Kelemen Barnával először keresgéltük egymást, kicsit zötykölődtünk, de aztán megtaláltuk a sima utat. Ehhez meg kellett tanulnom lazának lenni. Például ott állni a színpadon egy szál bugyiban. A bemutató után alig mertem lemenni a fogadásra, úgy szégyelltem magam, de később ez már nem okozott problémát. Még zongoráznom is kellett az előadáson, mikor Afrim számára fény derült a hangszeres múltamra, azonnal lecsapott rám és másnapra dalokat kellett írnom a darabba.

− Az Üvegcipőben bizarr feladatot kaptál Mohácsi Jánostól, szeretted ezt?

− Az volt a legfelhőtlenebb próbaidőszak, amióta itt vagyok. Mohácsival fantasztikus volt dolgozni. Nem félt az időtől, a próbáin nem nyűglődött senki, elfogadó volt és türelmes. Először azt hittem, viccel, mikor kiderült, hogy a harmadik felvonást végig kell hánynom. Az egyik főpróba előtt, amikor már élesben ment a dolog, bejött velem és a kellékessel, és kipróbáltuk, hogyan is lehet ezt hitelesen megcsinálni. Rengeteg szeretetet adott mindenkinek, az egész előadás hangulata, világa a mai napig különös örömmel tölt el.

− Mintha születetten hajlamod lenne a groteszk szerepjátékra, jól érzem?

− Igen, sokszor mondják, hogy olyan érdekes vagyok, bár én mindig egyszerűnek gondolom a játékom. Emlékszem, Viktóriát játszottam, amikor az egyik „kiakadós” jelenetben, a csillogó, villogó báli ruhás hölgyből, azaz belőlem előtört a groteszk, és hogy a közönség ezt milyen jól fogadta. De nemrég, mikor a Retróra készültem, fésülködés közben, azt mondtam a tükörnek: Többet nem akarok se őrült, se bolond lenni! Szép akarok most már lenni! Egyszerű nő akarok lenni!

− Operettekben is szerepeltél már, a primadonnasággal milyen a viszonyod?

− A Mágnás Miskában nem primadonna akartam lenni, hanem Rolla, egy fiatal lány, akit fűt a vágy és az érzékiség. Aki szemtelen a szüleivel, hiába tiltják meg neki, grófkisasszony létére lemegy a falusi vásárba, és kész. Az operettszerepeket is először emberből kell megcsinálni. Egyszerűen. Szerintem idejét múlta ma már a habos-babos felfogás.

− Miért festesz képeket? Nem elég a színház?

− Mikor elkezdtem, azért tettem, mert úgy éreztem, ki akarom fejezni saját magamat is. Nemcsak mint a megírt szerepek tolmácsolója, hanem mint egyéni alkotó is. Az nekem ünnep, ha festhetek. Csíkban van egy állandó kiállításom, itt még csak egy gyerekbirodalmat festettem egyszer.

− A párod, Csíki Szabolcs is színész, szakmáztok otthon?

− A béke szigete az otthonunk, kutyával, tengeri malaccal, kerttel. Nekem fontos, hogy legyen terem, hogy a térben messze ellássak, hogy ki tudjam nyújtani a karomat. Néha elmondjuk egymásnak, mi volt próbán, esetleg kérdezünk ezt-azt a szerepformálást illetően, de nem szeretnénk otthon színházasdit játszani. Az maradjon a kapu előtt. Amúgy kicsit kakukktojások vagyunk, nem cigizünk, premierek után lemegyünk koccintani, de nem szeretjük, ha öt sör után mond nekünk valaki szépeket.

− A pályán hova szeretnél eljutni? Mi a legközelebbi célod?

− Béke legyen bennem. Hogy bátran, szomorúság nélkül tudjam elfogadni azt, amiben éppen benne vagyok, vagy azt, ha csak kisebb feladatot kapok. Az embernek önmagával kell rendben lennie, akkor tud adni másoknak. Szeretek adni. Ha nincs kedvem valamelyik este játszani, de kinézek a nézőtérre, s látom, hogy ott ül a sok ember, úgy érzem, hogy miattuk érdemes ezt a szakmát művelni. A néző az a lény, akivel én dolgozom. A lényünk a színházi térben egymással kommunikál. Én jógával is foglalkozom, ott azt tanítják, hogy egymásért felelősek vagyunk, és hogy adjunk magunkból a másiknak, de ne azért, hogy várjunk érte valamit cserébe.

− Milyen város Marosvásárhely?

− Itthon vagyok. Biztos abszurd, amit mondok, de van a városban egy-két olyan ház, amelyben úgy gondolom, hogy már éltem valaha. Jó itt lenni, el lehet innen menni, repülni máshova, de nagyon jó visszajönni.