Két ügy és egy lehangoló következtetés

– véli.

Amint Árus Zsolt a jogi folyamat történéseit ismertette, csomafalviak egy népes csoportja az Emberi Jogok Európai Bíróságán tett panaszt az őket ért diszkrimináció tényének megállapítására. A strasbourgi bíróság érdemben nem vizsgálta meg a panaszukat, arra hivatkozva, hogy nem merítették ki a jogorvoslat lehetőségét a hazai bíróságokon.

A kolozsvári ügy 2021-ben kezdődött, amikor a Székely Figyelő Alapítvány petíciót intézett Kolozsvár polgármesteréhez és önkormányzatához, kérve, hogy biztosítsák a magyar nyelv használatát szóban és írásban a város közintézményeiben. Tették ezt azért, mert létezett az a precedens, hogy a bíróság arra kötelezte a polgármestert, hogy a város bejáratainál lévő táblákra írja ki magyarul is a város nevét, tehát nemcsak az érvényes jogszabályokra hivatkozhattak, hanem arra a precedensre is.

Kérésüket azzal utasították el, hogy időközben a magyarság részaránya húsz százalék alá esett Kolozsváron, s tették ezt annak ellenére, hogy már a másik per idején is az volt a helyzet, illetve hogy a Közigazgatási Törvény tételesen kimondta, hogy a nyelvi jogok ilyen esetben érvényben maradnak. Ezek után bírósághoz fordultak, és hosszas folyamat után, többszöri fellebbezést követően hétfőn megszületett a jogerős ítélet, miszerint

„Ha a kisebbségi nyelvek használata szempontjából nézzük, akkor kétféle intézmény létezik Romániában. Vannak azok, amelyek a jogokat gyakorlatba kell ültessék, illetve azok, amelyek közbe kell lépjenek akkor, ha az első csoportba tartozó valamelyik intézmény nem teszi a dolgát. Ez utóbbiak a bíróságok, amelyek szerepe éppen ezért kiemelt. Éppen ezért fontos kérdés az, hogy teszik-e megfelelően a dolgukat. A két ismertetett eset alapján már adható egy válasz a bevezetőben felvetett kérdésre, vagyis arra, hogy teszik-e a dolgukat a bíróságok, amikor a téma a magyar nyelv használata a közintézményekben” – összegzett Árus Zsolt.