Jó, jó, de ki kapja a pofont?

Ez itt a kérdés, csak éppen nem olyan egyszerű megválaszolni. Egyrészt melyik szülő szeretné, hogy gyerekét más verje, akkor is, ha látszólag a pofon (vagy fülhúzás) belefér az iskolai (rendre?) nevelés „hagyományos” módszertanába? Másrészt mit tegyen az a tanár, akinek a munkáját tönkreteszi egy minden lében kanál lurkó csak azért, mert valahol (akár otthon) valami elromlott, s a gyermek, az ebadta, elmegy a falig, azaz rendszeresen kihúzza a dugót? Lehet mindkét kérdésről hosszú vitát folytatni, csakhogy esetünkben, a testi bántalmazást választó tanár felfüggesztésének majd fellebbezésének köszönhető visszahelyezésének nem ez a legfontosabb vonatkozása. Sőt. Aligha van köze hozzá.

Formaiság kontra lényeg: a tanfelügyelőség a bántalmazó tanár javára döntött

Vissza kell helyezni állásába azt a székelyudvarhelyi tanárt, akit korábban egy diák fizikai megfegyelmezése miatt bocsátott el a tanintézet. A döntés ellen csak bírósági úton fellebbezhet az iskola.

Itt az a kérdés, hogy kinek és mennyire kell szemet hunynia a fölött, ha a pedagógus diákot bántalmaz, illetve hogy mi is történik a tanár (emberi) jogaival, ha a bántalmazás pecsétje rákerül? Méricskélésnek, relativizálásnak csak a második kérdés esetében van helye. Annak a tanárnak, aki bántalmazza kiskorú diákját (a szigorú önvédelmet, azaz a saját testi épségét óvó védekezést leszámítva, ami ugye esetünkben szóba se jön), vállalnia kell a következményeket: azt az utat választotta, ahol a diák, szülő, saját iskolája, a szakma(i felügyelet), netán a bíróság elítélheti. Nem azért, mert akkora a beismerésre, önkritikára való hajlama, hanem mert tilos (!) bántalmazni a diákot. Pont.

Mértéktelenül nagynak érzi a büntetést az elbocsátott pedagógus

Indokolatlanul nagynak tartja büntetését az a székelyudvarhelyi tanár, akit elbocsátottak állásából, miután a fülénél fogva kirakott az órájáról egy diákot. A pedagógus szerint „koncepciós per” folyik ellene.

Esetünkben a bántalmazás tényét elismeri az érintett tanár is, de joggal/érthetően harcol azért, hogy a büntetés arányban legyen az általa elkövetett tettel. Azonban a védekezés ócska trükkje azt híresztelni, hogy bárki is dzsihádot hirdetett volna ellene, mert ki akarja csinálni. Ugyanis a bántalmazás tény, mint ahogyan az az állítás is igaz, hogy valakinek vagy van gerince, vagy nincs. Utóbbin az enyhít némileg, ha ezt beismerjük. Mert minden ember tévedhet, de ezt mások gerincességén (vagy annak hiányán) számon kérni ugyanolyan, mint azt állítani, hogy kizárólag a gyerek a hibás, amiért lekeverek neki egy pofont. Maximum neki is lehet benne szerepe, de az engem, a pofozkodót nem mentesít felelősségem alól. S lám, az iskolapadban és a pályán eltöltött hosszú évek esetünkben nem vezettek gerincességhez, bár állítólag ez is tanítható. Ha másként nem, egy didaktikai célból lekevert pofonnal. Ugye, tanár úr?