Hazugságok hálójában – Csernobil megkerülhetetlen katasztrófája

Az HBO és a Sky Csernobil sorozata a történelem egyik legszörnyűbb technológiai katasztrófájának hihetetlenül jól dramatizált lenyomata, amely bemutatja, hogy mi történt azon a sokak számára végzetes 1986. április 26-ai éjszakán, aminek következményei a mai napig beláthatatlanok.

Ez a katasztrófa rávilágít, hogy

milyen végzetes következményekkel járhat, ha egy önkényuralmi rendszer kiszolgálóinak, utasításokat végrehajtva kell fontos döntéseket hozniuk.

Amikor a fentről jövő ukáz és a terv teljesítése fontosabb, mint a tényleges biztonsági előírások betartása. Csernobil példája rendkívül jól mutatja, hogy mi történhet, ha hozzá nem értők hoznak olyan döntéseket, amiknek következményei több millió ember életét és jövőjét befolyásolhatják.

Valery Legasov, Boris Shcherbina, Anatoly Dyatlov, Leonid Toptunov, Alexandr Akimov, Viktor Bryukhanov, Vasily Ignatenko és rengeteg, a névtelenség homályába vesző ember a történelem alakítóivá váltak, történetüket pedig nem lehet elégszer elmesélni, hogy az utókor is tanuljon abból, hogy

egy hazugságok tömkelegére felépített rendszerben megtörténő katasztrófát hogyan kezeltek a hol teljes tudatlansággal, hol tagadással, hol pedig a borzasztó felismeréssel ezek a szereplők.

A Csernobil nem egy dokumentum-sorozat, hanem egy igaz történetet feldolgozó dráma, amelyet helyenkénti módosításokkal, hitelesen mutatja be az atomkatasztrófához vezető és az azt követő történéseket. Mélyen emberiek azok a részei, amikor az újabb katasztrófákat elkerülendő intézkedések nyomán

embereket kell rávenni, hogy a szinte biztos halált vállalva tegyék meg azt, amit meg kell tenni, a mégnagyobb katasztrófa elkerüléséért.

Ezek az emberek pedig Csernobil névtelen hősei lettek. A búvárok, a bányászok, a likvidátorok, akik a halál kockázatát vállalva megfeszített munkával dolgoztak az erős sugárzásnak kitett területeken, miközben a felső vezetés ezzel párhuzamosan szembesült az újabb veszélyekkel.

Kiemelkedő például az a jelenet, amikor a bányászok, miután megtudják, hogy Csernobilba vezénylik őket, szénporos kezeikkel végigveregetik a makulátlan öltönyben előttük álló legmagasabb felettesüket, hozzátéve, hogy mostmár tényleg úgy néz ki, mint egy igazi „szénipari” miniszter, rávilágítva arra, hogy a bürokraták mennyire elszakadtak a valóságtól, amit irányítani próbálnak.

Legaszov és Shcherbina, na meg rendkívül sok háttér-ember lettek ennek a történetnek a hősei, mert ők voltak azok, akik

fokozatosan oszlatták szét a téveszmék ködét és olyan szemenszedett, de nem bizonyított hazugságokat cáfoltak, miszerint nem lehet radioaktív hulladék az erőmű környékén, mert nem robbant fel a reaktor.

Ha ők nem látták volna be idejében a veszély súlyosságát, lehet, hogy a kitelepítés még később kezdődik el, ha nem szakszerűen kezelik a felmerülő helyzeteket, akkor hatványozottan több áldozata lenne egy még tovább fokozódó atomkatasztrófának.

Az igazságot azonban nem lehetett könnyen elfogadtatni egy tagadásban élő államapparátussal, amelynek tagjai meggyőződésesen hittek abban, hogy egy RBMK-atomreaktor nem robbanhat fel, míg végül azzal kellett szembesülniük, hogy ennek létrehozásánál a korábbi döntéshozók az olcsóbb módszereket választották.

A sorozat ugyanakkor a legfelsőbb döntéshozók folyamatos dilemmái mellett betekintést nyújt a sugárfertőzött területeken élők kálváriájába is:

a kitelepítések szörnyűségébe, az egyfajta újabb hadiállapot bevezetésébe és abba a megfeszített és kétségbeesett munkatempóba, amelyet egy láthatatlan, ép ésszel felfoghatatlan fenyegetés elhárítására tettek az akkor élők.

És mi sem bizonyítja jobban, hogy mennyire betalált a történet feldolgozása, mivel

máig is próbálják elbagatellizálni a történések jelentőségét Oroszországban.

A sorozat megjelenését követően az orosz médiában többen is fanyalogtak amiatt, hogy miért pont az amerikaiak kell feldolgozzák a történetet, ugyanakkor az orosz NTV csatorna bejelentette, hogy elkészítik a „saját verziójukat” Csernobilról, amelyben a CIA beépített ügynöke tehető felelőssé a katasztrófáért.

A sorozat népszerűségének azonban ára is van, igaz, hogy nem tragikus, csupán a ma emberének a hozzáállását mutatja meg: jelentősen megugrott a Csernobilba és környékére látogató katasztrófaturisták száma, ugyanakkor infulencerek pózolnak az atomreaktor környékén és az elhagyatott épületek között, magasról téve arra, hogy hány ember halála kötődik ezekhez a helyekhez. Maga a sorozat alkotója, Craig Mazin kellett megszólaljon a kérdésben, azt kérve az ott komolytalanul fotózkodó, szelfiző látogatóktól, hogy

tudatosítsák azt, hogy egy hatalmas tragédia helyszínén vannak, és ennek megfelelően, tisztelettel és alázattal viselkedjenek.

És, hogy mennyire valósághűre sikeredett az HBO-Sky koprodukciója, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a világhálón rendkívül nagy népszerűségnek örvendő összehasonlítások, amelyek közül az alábbi videót mindenképp érdemes megnézni.

A Chernobyl sorozat ugyanakkor azt is megmutatja, hogy egy alaposan dokumentált, a lehető legrealistábban megjelenített doku-drámákra hihetetlenül nagy szükség van, hiszen

rengeteg elbagatellizált történés volt a múltban és a jelenben is: elég csak napjaink égető problémájára, a klímaváltozás beláthatatlan következményeire gondolni, amit sokan próbálnak elbagatellizálni.

Félő, hogy a mostani történések következményeiről is készülnek majd a csernobili történéseket feldolgozó minisorozathoz hasonló mozgóképes alkotások, hogy az utókor jobban megérthesse, hogy mik vezettek egy adott katasztrófa kialakulásához.

De inkább jobb lenne ezeket valahogy elkerülni…