Egy udvarhelyi Csíkban

Rögtön a legfontosabb észrevétel, amit újságíróként mindenképpen észlel a magamfajta udvarhelyi: ha valakit kiakaszt Csíkban, hogy bírálóan írtál róla, az fölhív telefonon, és jól elküld melegebb éghajlatra, saját füled hallatára. Udvarhelyen ezzel szemben az a „gyakorlat”, hogy gratulálnak, még meg is dicsérnek jó(?) tollad miatt, majd megpróbálnak kirúgatni, nagyfőnöknél „intézkedni” a hátad mögött.

Csík–Udvarhely 1–0.

A Csíki Hírlap is SMS-véleményeket közöl utolsó oldalán, az Udvarhelyi Híradó is. De míg az udvarhelyiekből szinte ki kell „verni” azt a csekély véleménynyilvánításra való hajlandóságot és munkát is, ami egy SMS-üzenet megírásával jár, addig Csíkban sokkal több az üzenet. Ehhez kapcsolódik az az észrevétel is, hogy

addig ütik egymást a Hargita túlsó oldalán, amíg valaki ott nem hagyja a fogát a virtuális küzdőtéren. Udvarhelyen ugyanis nem igazán számít, hogy nem élet-halál harc vagy háború folyik, hanem csak vita. Csík–Udvarhely 2–0.

Szintén e heti élmény, de igencsak fájó – udvarhelyiként. Ha Csíkszeredában mész el társasággal kocsmázni, és te fizetsz utolsónak, jobb eséllyel kapsz vissza te pénzt a pincértől, mintsem hogy te fizess, mert a hamarabb távozók többet fizettek saját fogyasztásukért. Udvarhelyen utolsónak távozni felér egy kisebb anyagi katasztrófával – ott a többség kevesebbet fizet, mint amennyit fogyaszt. Az általánosítás kényszere nélkül, de Csík–Udvarhely 3–0.

Tanulság? Van. Hát persze, hogy vissza kell menni Udvarhelyre, hiszen ott is beszélni kell erről. Viszlát, Csíkszereda! Jövök még. (Kell az a visszavágó...)