Visszatekintve és előrenézve

– Az édesapja, Vetró Artúr (1919–1992) elismert szobrászművész volt. Neki köszönhető, hogy ezt a pályát választotta?

– Neki is, ugyanakkor vasutas apai nagyapámnak, aki kedvtelésből szintén szobrászkodott, de annyira titokban, hogy erről a család csak utólag, a hagyatéka ismeretében szerzett tudomást. Nem csak az égiektől kaptam tehát ebbéli hajlamomat, hanem örököltem is. Kiderült továbbá, hogy kedvelt alkotója Ernst Barlach (1870–1938) német expresszionista képzőművész, író, drámaíró volt, ami azért megdöbbentő, mert nekem is ő a kedvencem. A könyvét elolvasva vele együtt vallom, hogy az ember beleszületik egy meghatározott idő és tér koordinátái közé, ahonnan időnként próbál kiugrani, mert úgy érzi, szűkös számára. Viaskodunk az elmúlással.

– Az édesapja hogyan viszonyult a pályaválasztásához?

– Nem kényszerített rá, de örült neki, amint én is örülök, hogy a fiaim, Andris, valamint Barni (Baji) ugyancsak a művészeti páston vannak, és apám megfogalmazása szerint már kijutottak annak útvesztőiből. Ugyanakkor felhívta a figyelmem e „mesterség” nehézségeire és esetleges buktatóira is. Hiszen a teremtés eleve vívódásokkal jár, és nem mindig kapod meg azt a visszajelzést, amit elvárnál. Éppen ezért boldoggá tesz, hogy Háromszék értékelte a munkásságomat.

– A művészi tevékenység mellett negyven éven keresztül tanított és oktatott (1973–2013) a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnázium rajzosztályaiban. Nem ment ez az alkotás rovására?

– Nem, hiszen a gyerekekben megbújó tehetség felfedezése és pallérozása volt a feladatom, és én ennek szívesen tettem eleget. Sőt, bizonyos kölcsönhatás működött közöttünk, én is tanultam tőlük, ihletet merítettem a velük való együttlétből és közös munkából. Többször előfordult, hogy egy-egy tanulóm fantáziadús elképzelésének a megvalósítását én is szívesen vállaltam volna.

– Mit adott önnek Kézdivásárhely?

– A művészként való kiteljesülés lehetőségét, ugyanis már első pillanattól biztosították számomra ezt a gyönyörű műtermet, ahol megfelelő körülmények között, szabadon, zavartalanul dolgozhattam. Egy alkotónak ez a legnagyobb ajándék, amit kaphat. Ugyanakkor itt sajátítottam el a furfangos székely észjárást, gondolkodásmódot, viselkedést és jó értelemben vett makacsságot, illetve harciasságot is, amelyek birtoklása elengedhetetlen feltétele az elődbe tornyosuló akadályok legyőzésének, a talpon maradásnak. Megtanultam az ár ellen úszni, akár a pisztráng. És nemcsak elsajátítottam a felsorolt magatartásformákat, hanem azonosulok is velük.

– Mivel harcol(hat) egy szobrász?

– A tetteivel, a szobraival. Előfordulhat például, hogy az utóbbiak valamelyikét meg kell védeni, mert a ledöntés veszélye fenyegeti, vagy újra kell alkotni, mert megsemmisítették. Apámtól és a székelyektől egyaránt azt tanultam, hogy a fenn- és megmaradáshoz erőd kell legyen újrakezdeni.

– Van-e olyan személy, akinek meghatározó szerepe volt a művészi kiteljesedésében?

– Igen, Banner Zoltán művészettörténész, író, akinek nagyon hálás vagyok. Ő látott a legmélyebben belém, és hogy elértem valamit, azt nagyrészt neki köszönhetem.

– Vannak-e olyan alkotásai, amelyek kedvesebbek a többinél?

– A több mint száz közül három-négy munkám esetében érzem úgy, hogy egy villanás erejéig sikerült megragadnom a lehetetlent, és beléjük formálnom, így nélkülem meg sem születhettek volna. Ezért annyira egyediek, hogy – Bretter György szavaival élve – bekerültek a különlegességek kategóriájába. Az Ikarus szobrom például az ember elmúlás fölötti diadalmára utal, amennyiben nyomot hagy maga után a Földön, vagy akár a Napban is. Közel áll a szívemhez az egykori Székely katonanevelde épülete és városközpont között található 1956-os emlékmű is. A négybe hasított, de félig behegedt női fejet ábrázoló mellszoborba a szörnyű megtorlás és nemzeti szétdarabolás fájdalmán kívül az egybeforrás reményét is sikerült beleformálnom.

– Hogyan érintette a Háromszék Kultúrájáért díj önnek való odaítélése?

– Érzékenyen, mert amiért kaptam, akiktől kaptam, ahogy kaptam és amikor kaptam, számomra a legkedvesebbé, illetve legértékesebbé teszi. Amint a Kézdivásárhely által nekem adományozott Pro Urbe díj esetében is, egy közösség megbecsülésből fakadó akaratának a kifejezését érzékelem mögötte. Ugyanakkor a helyszín (sepsiszentgyörgyi református vártemplom), a jelenlévőkből felém sugárzó szeretet, a rólam elhangzó méltatások (Tamás Sándor és Vargha Mihály), az énekkar megtisztelő fellépése (Vox Humana Kamarakórus) felemelő és felejthetetlen élménnyé varázsolták az átadási ünnepséget.

– Milyen álmokat dédelget magában?

– Apámnak az egymással vitázó Kossuthot és Bălcescut ábrázoló, az aradi Ereklye Múzeum által több mint ötven éve megvásárolt, és azóta a pincéjében porosodó teljes alakú szoborcsoportját szeretném kiszabadítani, valamint köztéren felállítani. Ennek megvalósításához keresem és kérem a segítséget. Hattyúdalomként a gipszben már meglévő (egyikük bronzban is), általam Menekülők névre keresztelt, három nemzedéknek a „menekülőjét” megmintázó szoborcsoport bronzba öntött változatának a szökőkút környékén való felállítását képzeltem el. Egyik darabja süllyedő, vele együtt pusztulásra ítélt lova nyakába kapaszkodva, lefelé néző fiatalembert ábrázol, aki nem érti, mi történik vele. A másik a lova nyakát átkaroló, viszont felfelé tekintő, és a benne még javában munkáló tenni akarásnak véget vető közelgő halál miatt Istennel perlekedő férfit. A harmadik pedig szintén a lova nyakát lehajtott fejjel átölelő, földi dolgai végeztével az elmúlásba belenyugvó aggastyánt. A víztükör fölé egymás mellé, de különböző irányokba lennének elhelyezve. A vég közeledtének híre által kiváltott emberi reakciókat érzékeltető szobrok megmintázásának ötletét August Rodin Calais-i polgárok öttagú szoborcsoportja szolgáltatta.

– Jelenleg min dolgozik?

– Néhai feleségemnek a sírjára szánt arcképén, valamint a Földanya sorozatom márványba faragott alakjának befejezésén. Továbbá Sylvester Lajos kicsiben már meglévő, egész alakos ülőszobrának az elkészítésén Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere megtisztelő felkérésére. És vannak még kiforrott terveim. Így, ha az erőm és az egészségem engedi, ha ihletforrásaim nem apadnak ki, és a múzsáim csókjai sem maradoznak el, akkor teszem továbbra is azt, ami a lényegem.