Védő kar nélkül

A fenti szavak olvastán minden bizonnyal sok emberben felsejlik Kölcsey neve. És vele együtt nemzeti imánk, a Himnusz is. Neve elsősorban ezzel a csodálatos alkotással fonódott össze, s akik kevésbé járatosak az irodalomban, nem tudhatják, hogy ez csak egyike a nagy költő kiváló költeményeinek. Amikor írta, éppen felszálló pályán volt a magyarországi politikai és társadalmi közélet, s ilyen merész és szókimondó szerzemények segítették a zsarnokság elleni küzdelem szavának hordozóit. A költő intése és szorongása érvényes maradt 1822-től napjainkig.

Mindezekhez hadd tegyük még hozzá, hogy a vidéki magányt ideig-óráig felcserélte ugyan az országgyűlési pezsgőbb életformával, de soha nem feledte, hogy őt a vidék küldte Pozsonyba, s amit „a magyar nép zivataros századairól” megfogalmazott legnagyobb versében, ugyanazt törhetetlen következetességgel fogalmazta meg országgyűlési beszédeiben is. Bizony szükség lett volna már akkor is a védő karra, s mi, maiak jól tudjuk, ez a védő kar elkélne most is, a mostani zivataros évtizedekben.

Augusztus végén múlt száznyolcvan éve annak, hogy Kölcsey Ferenc elhunyt, de a költeményeiben, főleg a Himnuszban, de beszédeiben is megfogalmazott veszélyek és hagyatkozások mindmáig nem veszítették érvényüket. Igaz, a nyolc versszakból mindössze az első vált közismertté, és maradt meg minden nemzedék köztudatában, de hatása soha nem csökkent, s még a legsötétebb időszakban sem tudták megakadályozni, hogy időnként szavalatként, avagy énekelve elhangozzék, s voltak, akik ezért még a legkeményebb fenyítést is elszenvedték.

Magyarországi ismerőseink között akadt, aki csodálkozott, hogy számunkra ez a dal nem csupán szép, hanem annál jóval több: biztató, lelkesítő, az együvé tartozás elszakíthatatlan lánca. Az a tény, hogy megzenésítése (1844) után össznemzeti imádsággá erősödött, szélre szorítva a hivatalos osztrák himnuszt, mutatja, egy emberként ragaszkodott a magyarság a Himnusz szent szövegéhez. És megváltoztatni akkor sem tudták, amikor száműzni próbálták belőle a szövegkezdő szót. Úgy tudom, a francia Marszíliai ének után ez a legrégebbi nemzeti himnusz, amely változatlanul túlélt minden rendszerváltozást és minden politikai ellenszelet.