Utolsó mentsvár lehet a Waldorf-oktatás

Jakabos Katalin, a Waldorf-kezdeményezők egyik szervezője a várva várt hír bejelentésével lepte meg a közönséget, miszerint, 2020 szeptemberében el tud indulni a vegyes korcsoportú Waldorf-óvoda, valamint igény és lehetőség is mutatkozik arra, hogy a lehető leghamarabb Waldorf-iskola is letegye alapkövét. Hogy milyen is a Waldorf-módszer, miben más ebben az oktatásban lévő szülőnek, gyereknek lenni, az előadó saját tapasztalataiból kiindulva járta körül magával ragadó módon a témát.

Minthogy nagyon sok Waldorf-kezdeményezés mellett bábáskodott már, úgy gondolja, ez a világ legkorszerűbb pedagógiája, amelyben a gyerek ki tudja magát teljesíteni, szemben a hagyományos oktatásban részesültekkel, akik sokan az iskola elvégzése után nem tudnak mit kezdeni magukkal. Jelezte, minden kezdeményezésnek vannak szakaszai, a kezdeti lelkesedést felválthatja a csüggedés, de nagyon fontosnak tartja ez esetben az egymáson való segítést és támogatást.

A nyílt napok lehetőséget nyújtanak betekinteni, megnézni, hogyan érzik magukat a gyerekek, a szülők ebben az alternatív oktatási rendszerben. Elmondta, úgy véli, ,,ez az utolsó sziget a mai világban, ahol még az emberek meg tudják tapasztalni a valós életet”, mivel ez a világ nagyon virtuálissá vált. Igazi együttérzések, barátságok olyan helyen születhetnek, ahol szociális kapcsolatok működnek. Ez a fajta pedagógia lehetőséget ad arra, hogy létrejöhessenek emberi együttműködések egy fontos cél érdekében.

Összevetve az alternatív és a hagyományos oktatásban nevelkedett gyereket, elmondta, hogy míg az előbbi saját belső indíttatásból tanul, addig az utóbbi mellett „ott kell állni egy ostorral, hogy írja a házi feladatát”.

Kifejtette, a Waldorf-pedagógia életszakaszokra osztva gondolkodik, négy alapvető hétéves periódusra bontja a gyerek fejlődését, ezért nem kívülről kapott körülményeket, önkényesen meghatározott programokat kell a gyerekbe táplálnia, hanem az élet és az azt tükröző gyermeki természet fejlődési törvényszerűségeit kell figyelembe venni. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a gyerekek hihetetlen jól tudják és „kiolvassák”, hogy mi jár a felnőttek fejében, még akkor is, ha ezt nagyon jól álcázzák előtte. Ezért inkább következetességre, hitelességre int.

A manapság előszeretettel adott „kompenzálásokra”, amelyek a gyerekkel töltött minőségi idő hivatottak helyettesíteni, nem vágynak a gyerekeink, nekik egyszerűen anyának és apának kell ott lenniük mellettük, nem kell hozzá semmi extravagáns. Rámutatott arra, hogy az egyszerű házimunka, amelyet a gyerek párhuzamosan végez a szülővel, adott esetben a pedagógussal – vasalás, sepergetés, kenyérsütés, kertészkedés – hihetetlenül fejleszti a gyerek képességeit.

Fontosnak tartja, hogy mi, felnőttek engedjük, a gyerek megtapasztalhassa határait, megélje az érési folyamatait, alakítsunk ki neki megfelelő ritmust az életében, mert ezek mély kapaszkodók lesznek neki majd az élete során. A hitelesség kedvéért jónak tartja, hogy a férfi minőség is jelen legyen az oktatási rendszerben, akár egy nagytata, akivel önfeledten lehet barkácsolni vagy kertészkedni. Akkor talán megérzi, hogy milyen a valós élet, hogy a „tej nem a csipkebokorban terem”.

Hodor Enikő