Újratemetik a székely vitézt

„Hűséggel szolgálta a nemzet nagy érdekeit, koporsóját megilleti nemzeti színű lepel, megilleti a tisztelgés, a zászlók meghajlása.” – Ez a mondat is elhangzott Elekes Gábor temetésén, akinek a hamvait néhány nap múlva, július 29-én újratemetik. Ki volt vajon ez a férfiú, akit ennyire tisztelt a két világháború közötti Nyíregyháza lakossága, s akinek az utókor is emléket állít?

Vitéz szentkatolnai primor Elekes Gábor huszár ezredes előkelő, régi székely nemesi családból származott. A primorok a székelyek legmagasabb rangú, főnemesnek megfelelő, katonáskodó rétege volt, akik Erdély keleti határvidékén láttak el fontos feladatokat: védték a határt a betörő hordák ellen.
A család első tagját, Balázst 1499-ben említik a korabeli okiratok. Valószínűleg ő volt a família őse. A Háromszék megyében lévő Szentkatolna kis falut „Sancta Catherina” néven említi a pápai tizedjegyzék 1332-ből. Az Elekes család sorsa évszázadokon át összefonódott a településsel, de tágabb értelemben egész Székelyfölddel is, hiszen generációkon keresztül szolgáltak itt katonai és közigazgatási területen.

Az apa, Elekes Károly császári és királyi főhadnagy az 1859-es solferinói ütközetben elvesztette egyik karját. Bátyja, Mihály 1848-as honvéd hadnagy, Bem apó segédtisztje, öccse, Pál a marosvásárhelyi királyi tábla elnöke volt, akit 1896-ban országos részvét mellett temettek. Megjegyzendő, hogy hivatalát akkor töltötte be, amikor az országban a másik táblabíróság Budapesten működött.

Elekes Károly Tolnay Rozáliát vette feleségül, házasságukból hat gyermek született. Gábor egyik bátyja, Antal is katonatiszt lett; 1915-ben századosként halt hősi halált a kassai 5. huszárezredben.

A már Szederjesen született ikreket (1877. július 29.), Györgyöt és Gábort 1877. szeptember 4-én keresztelte meg Varga Ferenc székelykeresztúri plébános.

Elekes Gábor a családi hagyományt követve – 10 évesen elveszítve apját – a katonai pályára lépett. A legmagyarabb fegyvernemnél, a huszároknál szolgált.

Első szolgálati helye hadnagyként Miskolc volt, majd főhadnagyként került Nyíregyházára, a híres 14-es „vörös ördögökhöz”, innen szólította a frontra az I. világháború kitörése immár századosként. A nagy háborút őrnagyként fejezte be szép kitüntetéssorral. Nyíregyházára visszatérve a híres huszárvirtust a háború áldozataiért kamatoztatta: a HONSZ (Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetsége) Szabolcs megyei elnöke és országos társelnöke lett. Kitűnő szónok, de még jobb szervező volt.

Egy korabeli beszámoló szerint: „Egy vidéki elnök sem fejtett ki olyan agitálást a hadviseltek hozzátartozói érdekében, mint vitéz Elekes Gábor.” 1931-től volt vezetője a helyi szervezetnek, az ő nevéhez fűződik annak teljes kiépítése.
Tagja volt Nyíregyháza és Szabolcs megye közgyűléseinek, a székely mentalitás megtestesítője. Háborús érdemeiért 1929-ben avatták vitézzé, a Szabolcsi Vitézi Szék Társadalmi Bizottsága elnöke lett. Az akkori kormánypárt, a Magyar Élet Pártja megyei alelnökeként és a TESZ (Társadalmi Egyesületek Szövetsége) megyei elnökeként élénk közéleti ember.

1938. március 27-én a HONSZ budapesti, országos közgyűlésén vette át a miniszterelnök előterjesztésére a kormányzó által adományozott Magyar Vöröskereszt Érdemkeresztjét, amelyet a legnagyobb karitatív munkát végzők érdemelhettek ki. A rendezvény megnyitója után az első felszólaló Elekes volt, aki itt is a háború áldozatai érdekében tett javaslatokat az országos vezetésnek.

1941. november 4-én érkeztek haza a nyíregyházi huszárok a keleti frontról, akiket a régi 14-esek nevében Elekes Gábor köszöntött a feldíszített vasútállomáson. Ezért keltett mély megdöbbenést az egész városban, hogy az erős fizikumú, kemény katonatiszt november 6-án agyvérzésben elhunyt.
Petőfi utca 6. számú házában ravatalozták fel, emlékére Vie­tórisz István költő verset írt. Frontharcosok díszszázada kísérte az Északi temetőbe a nagy halottat, akinek halálát családján kívül sokan megsiratták.

Nyíregyháza városa dísz­sírhelyet adományozott az ezredesnek, emlékét jegyzőkönyvben is megörökítették.
Sírját Izbégi Villám Rózsa szobrászművész „Krisztus és Bűnbánó Magdolna” című, életnagyságú, carrarai márvány szobra díszítette. Menye a közelmúltban a sírboltot értékesítette, a szobrot Budapestre szállíttatta, Elekes Gábor földi maradványait elhamvasztatta, és a főbejárati ravatalozó egyik fülkéjében helyeztette el az urnát. Mivel a bérleti idő lejárt, a hamvak kikerültek onnan.