Temetőstől víz és föld alatt

Száz esztendeje birodalmi álmokban pompáz Románia, mai napig sem képes betelni az égi magasság képzelményeivel, ahová az úgynevezett nagyhatalmak legocsmányabb politikusai emelték fel 1920-ban, a valamiből. Na nemcsak ezt. Az ország a nagy ajándékozások elrészegítő torain emelkedett annyira, hogy büntetlenül áraszthatott el egy magyar falut mesterségesen, a pusztítás szaktudományával, 1988-ban. Közel Erdőszetgyörgyhöz, ahonnan az angol király is vitt mátkát magának, közel Székelykeresztúrhoz, és immár valahol a végtelen semmiben keresi helyét. Sosem találja.

A meredt képű rémuralkodó, Ceaușescu egyenes úton és látványosan üzent hadat az elrabolt – egy nyavalyát: lekötelezőleg ajándékba megkapott – magyar országrész, Erdély, Székelyföld magyar népének. Halált kiáltott tapsviharban az ostobaságba belehülyült, ondolált bolond. Víztárolónak nevezett építményt építtetett, legyen az is, mint kegyHELY, de lakatlan, a kurva mindenit, lélek se maradjon!
Dühöng a képtelenség víziójában a vadállat. Hatszázhuszonöt méter hosszú, 28 méter magas volt Bözödújfalu koporsója. Ma már a gyilkos építmény is, a falu-koporsó is halott.
Imázva írom le minden alkalommal a nevét a székely falucskának. Bözödújfalu maga csupa ima és istenimádat volt 1988-ig. Se Noé, se bárka nem volt, de több Istenhez is fohászkodott évszázadokon át a székely falu népe. Katolikusok, unitáriusok, aztán ún. szombatisták, székely szombatos zsidó hitű földművesek, erdőbe kalapot levéve lépő szelíd emberek. Zsidó hitben éltek ártatlanul s nagy hittel. Keresztény templomok, évente megszentelt termőföldek.

Akkor ment oda a parancsolat, kék-sárga-piros pecsét alatt, hogy elereszteni az óriási víztömeget, rá a falura! Nem tudtuk mi, itthoniak és távoliak, milyen lehet siratni egy meglévő falut, melyet a román gyűlölet, a székely könnyáradat és a tiszta víz sodor el örökre. Siratni a temetőt, Úristen! Egy falu, mely úgy tűnt bele a halálba, hogy temetője se maradt utána.

Száz esztendővel ezelőtt 680 lélek lakta a székely falut. 1985 s ’88 között erőszakkal kitelepítették a sírok, a kályha, a ház mellől őket, tova, tova az idegenségbe. Bözöd­újfalu zsidó hitű, szombatista lakóinak egy része Izraelbe menekült. Járnak néha haza… Imáznak hajón, repülőn… Román vidéken is… Sírjaikat nem látogathatják… Nincsenek… Miféle nép, embe­rek, amely saját sírjait is önmaga mellében, világtalan szemgödrében kénytelen hordani…, mert döntött a hatalom…

Aki él, az nem felejt. Aki él, és nem figyel, azt könnyű elárasztani örökre. Nyoma se, temetője se!
Sebhelyek és átok, ami van ezen a népen. A megrendelt s megrendezett második világháború végén jött a parancsolat violaszín pecsét alatt, hogy a zsidókat összegyűjteni, Marosvásárhelyre, onnan elvinni megölő táborokba… Dühöngött Hitler s a bandája itt is. Bö­zöd­újfalu zsidó hitű lakossága NEM menekült. Ilyent az Istenük s a miénk se látott. Csomagoltak tarisnyákba, hátizsákba, már amit s amennyit szabadott, és vonult a székely szombatos sereg. Hitét nem hagyta, a faluját kénytelen volt hagyni. Életet vitt utánuk Vásárhelyre a falu katolikus papja, papírokat, igaziakat és hamisítottakat, hogy minden ősük székely volt, maguk is azok, de szombatos hitűek. Szabadított biz’ sokakat a pap, felekezetre való tekintet nélkül.
Emléktábla jelzi, hogy a tó fenekén Bözödújfalu nyugszik. Szabad a jó Isten, és mi vagyunk, székely magyarokul az eltemetett falu őrzői. Annak se elég jók, mert a falu templomai, házai a víz alatt elomolván, a maradékot mind széthordták a cigányok. Élni kell, munka nélkül is immár, mert lopni nincs hol, s kitől.
Református székely testvérem, Bandi, gyere, ha tudsz, haza Izraelből, mert a bözödújfalvi maradék minden augusztus első napjaiban emlékezik, siratja a nem létező sírokat, simogatja a falu egykori helyén a székely földet. Küsmöd-patak, az megvagyon, annak a medrében állván teheted föl a kérdést az isteneknek: meddig tűrik, és mi, halandó keresztény székely szombatosok, keresztény faluépítők meddig tűrjük szándékoltan alámerített falvaink, városaink s né­pünk sirámait? <<