Szomorú nap

Kevesen tudják, hogy a pedagógusoknak is van külön világnapja. Ahol erről tudomást szereztek, ott valószínű néhány pillanatig meg is álltak, arra gondolva, vajon mit is ér, mennyit is ér ma pedagógusnak lenni? Nem csupán itthon, hanem szerte a világban. Nap mint nap szembesülünk az oktatói, nevelői pálya haszontalanságával, a minap mondták, hogy egyik helyen valaki parazitáknak nevezte a tanárokat, akik semmilyen anyagi hasznot nem hajtanak. És itt vagyunk most, a világnapján egy olyan rétegnek, amelynek a jövőt kell előkészítenie, s amely jobb időkben a társadalom legmegbecsültebb osztálya, a középosztály legerősebb csoportját képezte.

Évekkel ezelőtt titkos adatra bukkantunk köszönhetően a pártközpontban dolgozó ismerősünknek. Ebben az állt, hogy Japánban a pedagógus fizetése háromszorosa a mérnök és az orvos fizetésének. Beszéltünk olyannal is, aki az akkori Nyugat-Németországban nyolcezer márka körül keresett. Persze, ha súlya lenne ennek a napnak, sokkal derűlátóbban és reményteljesebben lehetne írni úgy általában a pedagógusi pályáról. Az UNESCO és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet bizonyára azért nevezte ki 1966-ban a Pedagógusok Világnapjának (hadd írjam nagy kezdőbetűvel) október 5-ét, mert akkor még hittek a jövőben, a jövőt előkészítő nevelőkben. Százötven paragrafusból álló határozatot fogadtak el, s ha mindaz megvalósult volna, ha előírásait betartották volna, minden bizonnyal nem kellene most reszketnie sok ezer pedagógusnak ebben az országban, hogy holnaptól talán útilaput kötnek a talpára.

A leköszönő, jobban mondva kirúgott tanügyminiszter maga is utoljára még jót rúgott „szeretett” pedagógusaiba, s ott állunk ugyan a szakadék szélén, de visszatáncolni nem akarunk. Vagy nem tudunk? Hát zuhanunk! Igen, zuhanunk egyre mélyebbre és egyre nagyobb sebességgel, s hogy hol állunk meg, megjövendölni sem lehet.

Igen, sok mindent el lehet mondani a pedagógusokról, lehet őket nevezgetni, lenézni, üres zsebbel hagyni, elmarasztalni, fizetésüket megnyirbálni, megfenyegetni, papírhalmok írására és kitöltésére kötelezni, de egy dolgot semmilyen rosszindulattal, utálattal, undorral sem lehet kijelenteni. Azt, hogy legtöbbjük mindezek dacára valamennyicskét ért a pedagógiához, s végzi azt a munkát, amelyet rajtuk kívül talán senki nem vesz komolyan, mert sokak pénztárcája tovább duzzadhatna, ha például egyáltalán nem lennének tanintézetek.

Lehet, akadtak helyek, iskolák, ahol ezen a napon ünnepeltek, ünnepelték a pedagógusokat. Talán még a mi környékünkön is. Elismerés illesse azokat, akik erre is gondoltak, hogy illik ilyenkor ünnepelni, emlékezni, egymást bátorítani. Ez a kis jegyzet is legyen amolyan biztató szó, hogy a nevelői-oktatói munkát ideig-óráig le lehet nullázni, de az egészséges társadalom (ha véletlenül van ilyen) nem fordíthat hátat, nem inthet búcsút a jövőjének.

Szegény Tempefői, Csokonai hőse a 18. század végén azon kesereg, hogy nincs semmi tisztelet a poétaság iránt. Ma pedig, a 21. század második évtizedében azt a kérdést ismételgetjük, megéri-e beállni pedagógusnak, vállalni a kilátástalan jövőbe vetett hit magvainak elszórását? Én hiszem, hogy ezek a magvak egyszer szárba szökkennek, s a gyümölcsök sem fognak lefagyni.