Sepsiszentgyörgy ékköve

„Kívánjuk, hogy a függöny első felgördülése egy olyan sikerekben gazdag tevékenység kezdetét jelentse, amely felhasználja a múlt és jelen román és egyetemes kultúrájának nagy értékeit, a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom emberének hasznára” – folytatódik a szöveg, amelynek olvastán – meggyőződésem – sok hatvan év fölöttinek átjárja a hideg a hátgerincét. Pedig – mint tudjuk – ekkor még igen „emberarcú” volt a szocializmus, legalábbis ahhoz képest, ami azután következett.

A kis füzetben köszöntőt mond többek között Kováts László, az intézmény első igazgatója és Ritti Olivér, az épületet tervező intézet vezetője. Magyari Lajos néhai költő úgy fogalmaz: „a sokmilliós társadalmi áldozattal felépített nagyigényű, gyönyörű palota, a megye talán egyik legszebb épülete”, és fontosnak nevezi, hogy „az újszülött gyárakkal egy időben felépülnek a kultúrembert szolgáló intézmények is, hogy a kenyérkereset növekvő lehetősége mellett a szellem, az értelem izmosodása is biztosítassék”, majd a kötelező tiszteletkörök után azt kívánja: „teljék meg lélekkel – s emberrel – mindig e palota”.  

A kétrészes megnyitó ünnepség ugyan a Poporul, Ceauşescu, Româniával kezdődött és záródott, de elhangzottak részletek a Bánk Bánból, a Hunyadi Lászlóból és a Marica grófnőből is, Balázs Éva Magyari Lajos verseiből, Nemes Levente Székely János Dózsájából adott elő.

Az intézmény az elején – az adott körülmények között – valóban a kultúrát szolgálta, a színházénál nagyobb, jó akusztikájú előadótermében az Ilarion Ionescu Galaţ vezette brassói filharmónia heti rendszeres koncertjeivel nemzedékeket nevelt a klasszikus zene szeretetére, számos rangos színházi vendégfellépésnek adott otthont, de kimondottan „menő helynek” számított a Dancs Árpád-féle kistermi zenei audíció, és népszerű volt a diszkó is.

Aztán a nyolcvanas éve végére a személyi kultusz erősödése teljesen eltorzította a kultúrát is, a Megéneklünk Románia vállalhatatlan produkciói következtek. Talán még ennél is fájdalmasabb a kultúrház 1989 utáni történelme, amikor ahelyett, hogy a rendszerváltás értékváltását tükröző fejlődés következett volna, egyre ritkábbak lettek az előadások a (már fűtetlen) nagyteremben, a tisztázatlan tulajdonú épületbe senki egyetlen lejt sem ruházott be, a hozzá nem értő, „csak ma legyen valahogy” elvet követő vezetés elüldözte az épületből azt a néhány bérlőt is, aki az emelkedő bérekért mind kevesebb szolgáltatást kapott. Az ingatlan lepusztult, az intézmény fizetésképtelenné vált, és bezárt.

A polgármesteri hivatal több alkalommal megpróbálta megszerezni az épület tulajdonjogát, hisz erősen rondítja a városképet, miközben millió dologra lehetne használni. Ez idáig nem járt sikerrel, leginkább azért, mert „a” szakszervezet, amelynek formailag tulajdonában van az épület, egyszerűen nem létezik.

Megoldást valamiféle politikai döntés eredményezhetne, amelyet a központosítás lebontását zászlajára tűző jelenlegi kormánykoalíció hozhatna meg – ha volna rá akarat.