Polip és jövőkutatók

Mindig csodálattal tölt el az a gondoskodás, amellyel a nagy emberek nem hagynak minket, aprócska földieket a homályban tapogatózni, hanem a minimálbér mellé, ráadásként, elénk tárják a jövőt is. Például Hruscsov sem rejtette véka alá, hogy a dicsőséges Szovjetunió 1980-ra felépíti a kommunizmust, és persze messze elhagyja a gonosz Amerikát és imperialista csatlósait. (Erre mondta Gazsi a gyűlésen – érjük utol, de ne hagyjuk el őket, kezitcsókolom, ne lássák, hogy likas a gatyánk).

1943-ban az IBM elnöke előre látta, hogy egyetlen számítógép márka lesz, és maximum ötöt fognak eladni; harminc év múlva pedig egy druszája lefitymálóan kérdezte, ugyan biza miért akarna magánszemély ilyesmit a házába?

Én az iskolában egy egész éven át tanultam a fényes jövőt, szocializmus volt a tantárgy neve. De nem akármilyen, nem ám, hanem tudományos, ezt mindig hangsúlyozták. Milyen jó, milyen jó, dünnyögöm, mint Presszer Gábor, amikor a tudomány és technika is besegít a jövőkutatásba. Mint most, a focivébé előtt, több ezer számítógépes szimulálás kimutatta világosan, a németek fognak nyerni, de úgy látszik, az oroszok meghekkelték ezt is, mint az amerikai elnökválasztást, azért jött ki fordítva. (Apropó németek, az immár jobb létre szenderült Paul nevű polipjuk két éven át a válogatott 13 meccséből 11-et eltalált, és kevesebbet fogyasztott, mint a sok ezer számítógép).

A wimbledoni torna előtt és közben Mats Wilander és szőke tüneménytársa mindig előre magyarázzák, mi várható a gyepen, és lám, három forduló után a női első tíz favoritból egy maradt versenyben.

Dan Diaconescu legalább négyszázszor bejelentette az OTV-ben, hogy hol van Elodia, (mindig máshol), akit azóta is keresnek.

A kilencvenes években egy román miniszter azzal büszkélkedett, az egészségügyi szaktárca 37 programot dolgozott ki a jövőre nézve. Nos, a nyugatnémetek (ők a mai rögeszmém) a háború után hat programot indítottak el a legsúlyosabb betegségek kezelésére és megelőzésére, és döbbenetesen csökkent az elhalálozási arány.

Egyszer megkérdezték Nimzovicsot, a híres sakkozót, hány lépést gondol ki előre? Kettőt – válaszolt. Csak kettőt? Úgy gondoltuk, tízet, tizenötöt. „Kettőt, de jót!”