Oktatómesterek védelmében

Hallgatom az egyik magyarországi hírtelevízióban, hogy megemelni készülnek a szakoktatók javadalmazását. Egyszerű az indok: egyre kevesebben vállalják, főleg mérnöki végzettségűek a katedrát, abból az egyszerű meggondolásból kifolyólag, hogy végzettségüknek, szakmai tudásuknak és tapasztalatuknak megfelelő beosztásban bármelyik iparvállalatnál a többszörösét kereshetik annak az aránylag kis fizetésnek, amellyel az oktatásban „kiszúrják” a szemüket. Igen elkötelezettnek kell lennie tehát annak a frissen diplomázott fiatalnak, aki valamilyen indíttatástól hajtva belép az oktatási hálózatba.

Nálunk ugyanvalóst érdemes erre a jelenségre is felfigyelni. Évekig volt alkalmam szakközépiskolák igazgatóinak bizonytalanságát tapasztalni, mert hiába hirdetnek, hirdetnének meg akár menő szakmákban pedagógusi helyeket szakmérnökök számára, kevesen nyomják le az igazgatói iroda ajtajának kilincsét. Persze, az én, okokat kutató igyekezetem másvalamiről is meggyőzött: talán nem is az anyagiakról van elsősorban szó, hanem inkább az erkölcsi megbecsülésről, általában a pedagógusi pálya mélyrepüléséről, s ezen belül is az oktatómesterek tekintélyének rombolásáról.

Nem tudhatom, tudatos avagy sem a mellékvágányra történő állítása azoknak, akiknek a keze alatt érnek elfogadható szakmunkásokká máshonnan helyszűke miatt kimaradó diákok. Akárhogy is van ez, kénytelen vagyok megérteni ezeknek a szakiknak a távolságtartását, de megfutamodását is.

A kilencedikbe való beiratkozás időszakában még engem, a magyartanárt is sértően érintett egyik napilapunk jegyzetében olvasni a szakmunkásképzés esetlegességéről szóló eszmefuttatást, a szakoktatás gyengeségének boncolgatását, s végül a mindezeket tetéző, sértően sajnálkozó, de egyben lefitymáló kérdést: hová tűntek a régi jó iskolamesterek? Ha el is tűntek volna a régi jó iskolamesterek, akkor sem áldásos dolog éppen most, a beiratkozások idején ilyen elítélő módon szólni arról az oktatási lehetőségről, amelynek érdekében annyiszor és annyian szólaltak fel a közelmúltban. A gondok megvannak, ismertek, de megnyugtatok mindenkit: a szakoktatás elszíntelenedésének legfőbb okozója nem a régi jó oktatómesterek „eltűnése”. Személy szerint sokukat ismerem, a megye szakképző tanintézeteiben kiválóan képzett oktatómesterek és mérnöktanárok tanítanak. Legtöbben hivatásból léptek erre a zűrzavaros pályára. Nem az ő hibájuk, hogy jó ideje a hazai szakoktatás sok sebből vérzik, ennek gyógyítására főleg elméletben, szavak szintjén rengeteg kísérlet történt és történik, szinte eredmény nélkül. A magyarországi példa hátha ragadós lesz, s nálunk is javítanak a szakoktatók anyagi és erkölcsi besorolásán.