Nyelvi pragmatizmusokról

Makacsul tartja magát az a vélemény, hogy az autonómia csak amolyan jelszó, amivel a ravasz politikusok jól megmanipulálják négyévente a hiszékeny magyar választókat, különösképpen a székelyföldieket. Csakhogy mivel a román fél elzárkózik a vitától, igazából esély sincs arra, hogy Romániában valaha kollektív jogokat kapjon a magyar kisebbség, ergo így az erről való beszéd nem más, mint „üres autonómiázás”, amolyan populista licit és szájkaraté, ami nemhogy segítene az ügyön, hanem amellett, hogy maradi és csökönyös magatartás, egyenesen kontraproduktív a román politikai elittel zajló alkudozás során.

Mi több, azt a megoldást csatolják, hogy tekintettel a román fél érzékenységére, nevezzük az autonómiát inkább valami másnak, illetve bontsuk le részelemeire, amit már lassacskán adagolva a román közvélemény érzékeny gyomra is könnyebben bevesz. Nyilván. Külön bája ennek a gondolatmenetnek, hogy hívei előszeretettel hivatkoznak a realizmus és a racionalizmus magasztos jelszavaira, hosszasan pompázva azok vakító dicsfényében.

Bár van némi logika a fenti álláspontban, a gond azonban az, hogy nem veszik észre, hogy olyan feltevésekkel operálnak, amelyek a román valóság teljes félreértéséből adódik. Él a gyanú tehát, hogy ez csak kommunikációs és nyelvi pragmatizmus, mintsem komolyan vehető politikai stratégia.

Először is meglehetősen együgyűnek nézik a román politikai elitet, ha azt feltételezik, hogy az nem lesz képes összerakni a nagy képet a folyamatos kisebbségi követelésekből csupán azért, mert nem nevezik nevén a kollektív jogokat. Az is magyarázatra szorul, hogy miért jó húzás más kifejezéssel lobbizni a kollektív jogokért, mikor Európában és itthon is mindenki ezt a kifejezést ismeri és használja?

Továbbá mindez azt jelentené, hogy a magyar kisebbségpolitika feladná, megspórolná a demokratikus társadalmakat jellemző őszinte és nyilvános vitát. Persze ez így tökéletesen illeszkedik abba a gyakorlatba, ahol a magyar politikai elit csak néhanapján, ünnepek alkalmával gyakorolja a meggyőzés művészetét, és nem annyira a román, mint inkább a magyar közvélemény irányába. Holott ezt a munkát nem lehet megspórolni, vagyis teljesen felesleges a fenti és ezekhez hasonló okoskodásokra pazarolni a szellemi energiákat.