Nevelünk, nevelünk…

Elmondható a nevelés kérdéséről is, hogy egyidős az emberiséggel, de ennek ellenére még mindig adódnak meglepetések a „munkafolyamatban”, fehér foltok a kutatás terén úgyszintén, merthát a tevékenység „tárgya”, az ember kiismerhetetlen lény. Hiába követjük az egy életen át tartó tanulás elvét, a gyakorlatban mindig valamit elvétünk. Mondhatnám, eltaláljuk szarva közt a tőgyét…

Persze azt ki merné állítani, hogy azok is ilyen „eredménnyel” járnak, akik a szarvasmarhák meg-, illetve átnevelésébe kezdtek mostanában. Merthogy fáradhatatlanul keresi a világ a gázkibocsátás csökkentését, mérséklését, kerülendő a globális felmelegedés valós veszélyét. Ennek folyományaként próbálkoznak új-zélandi és német tudósok a szegény párák átnevelésével. Vécéhasználatra kell ám szoktatni a világ szarvasmarha-állományát, hogy ne szanaszét ürítsen mindenik a széles legelőkön kénye-kedve szerént, hanem meghatározott gyűjtőhelyeken, lehetőleg még öblítőt, bidét is használjon a marhája! Megtérülend így az áldozatos kutató- és nevelőtevékenység, de még a farmokon és legelőkön kiépített logisztika is.

Latrinahasználatra nevelve az állatokat – magyarázzák a tudósok –, ezek ürülékét összegyűjteni és kezelni lehet, így pedig csökkenthető a légszennyezés. „Az állat ürülékében lévő ammónia nem közvetlenül befolyásolja a klímaváltozást, hanem amikor a talajba jut, a mikrobák kéjgázzá, dinitrogén-oxiddá alakítják át, amely a harmadik legfontosabb üvegházhatású gáz a metán és a széndioxid után” – olvasható egy beszámolóban. (transindex.ro)

Az átnevelést a borjakkal kezdték – a bilihasználathoz való szoktatás is kisgyermekkorban kezdődik! –, és hetek alatt figyelemre méltó eredményt értek el: tizenegy borjúból hatot sikerült latrinahasználatra szoktatni. A kutatók tehát optimisták ilyen tekintetben: néhány év múlva valamennyi szarvasmarha használni fogja az illemhelyet.

Hurrá! Nem végződhet hát kudarccal e kísérlet, mint ahogy egyik kollektív gazdaságunkban megtörtént a folyató felállításával, még a mesterséges megtermékenyítés előtti időkben. Akkor még a legelőkön szabadon „tevékenykedhetett” a bika a szarvasmarhák társaságában. Megkönnyítendő az apaállat dolgát, szokás volt néhány faoszlopból befogásra szolgáló rekeszfélét, úgynevezett folyatót eszkabálni, ahová a tehenet be lehetett állítani fedeztetés végett. Dombvidéki legelők esetében ugye lejtős hely választása volt ajánlott, sőt alkalmas ilyen célra. Csakhogy éppen ezzel nem számolt az állattartásban járatlan fiatal, városi neveltetésű vezető pártkáder, amikor az utasítást kiadta a falusiaknak, hogy hágóra fel építtessék az a fedeztető alkalmatosság. A kudarc nem is maradt el. Hiába várták, hogy hágjon a bika, mert a terepviszonyok nem kedveztek a kéj elérésének…