Nem hősök, áldozatok voltak

Kedden a kézdivásárhelyi Vigadó dísztermében mutatták be Koszta István hadtörténész Erdély a Nagy Háborúban 1914–1916 augusztus című könyvét. A szerző beszélgetőtársa Dimény Attila, az Incze Lászó Céhtörténeti Múzeum vezetője volt.
Az Ezer év Erdélyben, száz év Romániában című programsorozat keretében rendezett könyvbemutató-körút céhes városbeli állomásán Tamás Sándor megyetanácselnök barátjaként köszöntötte a szerzőt, elmondva, Erdély és Románia „dübörgő nagy egyesülési ünnepségei”, és az azt kimondó 1918-as gyulafehérvári nagygyűlés centenáriuma kapcsán „Háromszék önkormányzata rendre azt mutatja fel, hogy az elmúlt száz év Romániája anyagilag és szellemileg is gyarapodott az erdélyi magyarok áldozatos munkájának köszönhetően”.
A folytatásban a szerző forgatókönyve alapján készült, hadinapló-bejegyzésekből idéző filmrészletet tekinthettünk meg, majd Koszta István és Dimény Attila a Nagy Háborúban (az első világháború – szerk.) Erdély szerepét bemutató négyrészes könyvsorozatról, illetve annak nemrég kiadott második kötetéről beszélgetett. A sorozat első kötete A sors kereke a végzetre forog? – Erdély a Nagy Háborúban címmel jelent meg 2014-ben. A szerzőtől megtudtuk, eredetileg háromrészesre tervezte a sorozatot, ám ahogy egyre jobban beleásta magát a munkába, rájött, hogy egy negyedikre is szükség van. Eredetileg – kisebb lánya ösztönzésére – családtörténet után kezdett kutatni külföldi levéltárakban, „és ez lett belőle”.
„Könyvemnek nem tárgya a világháború első 24 hónapjának hadműveletei, kitérek azonban – helyenként részletesebben is – azokra a harcszíntéri helyzeteknek és történéseknek a leírására, amelyeknek meghatározó, pontosabban általam meghatározónak vélt következményei voltak Erdélyben. Akkor és később. Ilyen volt, Berzeviczy Albertet idézve, a szeptember 11-én elrendelt „dicsőséges visszavonulásunk” mindenhol, és hogy eközben, október közepére, végére, decemberre elfogytunk”, áll a kötet szerzői előszavában.
Koszta István hangsúlyozta, húsz éven át tartó kutatásai során kizárólag elsődleges forrásokból – hiteles dokumentumok, hadinaplók – merített, és annak kapcsán, hogy Erdély szerepét illetően a háborúban mennyi tisztázatlan kérdés van, elmondta, többek között felfedezte, hogy a 9. honvéd hu­szár­ezred – mely szamosújvári osztályának tisztje nagyapja volt – hatdoboznyi iratanyagát őt megelőzően senki nem nézte át. „Akkor eldöntöttem, hogy a történetet könyvbe szedve az asztalra teszem. Méltatlannak tartottam ugyanis, hogy miután 1918. december 12-én a 9. honvéd huszárezredet kiparancsolták Erdélyből, a kutatók elfelejtettek bennünket”, fejtette ki a sorozat születésének előzményeit.
A témát érintő történetírás hiányosságai kapcsán úgy véli, a kutatások során fellelt dokumentumokat a történésznek alázatos kritikával, nem szelektálva kell a közvélemény tudomására hoznia. „Fontos a kutatói alázat, amellyel az ember a dokumentumokat az asztalra teszi anélkül, hogy okoskodna”, mondta. Hozzátette, „ezért van az, hogy ebben a történetben nem találtam hősöket, csak áldozatokat”.